Kaukázus

A Kaukázus gyöngyszeme, Grúzia (3. rész)

2018-10-292018-10-30 geometodika Szólj hozzá!

KARANCSI ZOLTÁN

SZTE JGYPK Földrajzi és Ökoturisztikai Tanszék

karancsi@jgypk.u-szeged.hu

A cikk a GeoMetodika 2018. évi 3. számában megjelent tanulmány részletesebb változata, amelyet három részletben adunk közre.

Benyomások Grúziából

Szvánföldet elhagyva a Rioni alföldjén, a Likhisz-hegységen, majd számos völgymedencén keresztül tartó hosszú utazás után érkeztünk meg az ország fővárosába, Tbiliszibe. Folyója a Kura, az országban a leghosszabb, amely Anatólia hegyeitől a Kaszpi-tengerig mintegy 1500 km hosszan kanyarog. A mai város területét a 6. századig erdő borította, ahová solymával rendszeresen járt vadászni az akkori király, Vahtang Gorgasz. Az egyik alkalommal a király madara, miután elkapott egy fácánt, még a levegőben megszédült és lezuhant. Hosszas keresés után a király egy hőforrásban találta meg elpusztult madarát. A tragikus esemény emlékére kiirtatta az egész erdőt, és a helyén megalapította Tbiliszit, amelynek neve a grúz „tpili” szóból ered, ami „meleg helyet” jelent, utalva a településen található számos hőforrásra. Ezekre fürdők települtek, amelyek fontos szerepet töltöttek be a város életében. A város, amely csak 1801-ben került orosz fennhatóság alá, különböző kultúrájú (grúz, örmény, orosz, azeri, török, német, perzsa, francia) lakosságának köszönhetően az első világháború végéig jelentős kulturális és kereskedelmi kapocs maradt Oroszország és Nyugat-Európa, valamint a Közel-Kelet között.

Tbiliszi a Narikalaból. A posztmodern csőszerű építmények színház- és kiállítócsarnoknak épültek. Felettük az elnöki palota. A Kura folyót a különleges formájú Béke gyaloghíd íveli át.

A mai város építészetileg meglehetősen eklektikus. Hagyományos épületeik lapos tetejű, keleties jellegű, többnyire domboldalra épült házak voltak nagyméretű fa erkélyekkel. Ezek fecskefészekszerűen követték egymást úgy, hogy az alsó épület teteje a felső udvara volt. Tbiliszi legősibb épülete a várostól délre magasodó hegytetőn megépített 4. századi vár maradványa (Narikala). A középkori keresztény templomok, valamint a 19–20. század elején épült lakóépületek mellett a 21. század építészete is képviselteti magát.

*Tbiliszi legősibb épülete, a Narikala (4. század), egy középkori templom és a hagyományos faerkélyes lakóházak*

A belváros központjában kialakított Rike-parkban két formabontó, cső alakú fémépület hívja fel magára a figyelmet. Ezek a korábbi elnök, Szakaasvili idejében épültek, de az elnök távozása után a belső munkálatok félbeszakadtak, így a tervezett posztmodern színház és kiállítócsarnok máig befejezetlen maradt. A Kura felett átívelő Béke híd Michelle De Lucchi olasz építész tervei alapján készült. A tervek nem igazán nyerték el mindenki tetszését, még tüntetés is volt a túl modern híd megvalósulása ellen, ennek ellenére megépítették, és 2010-ben átadták. Azóta – csakúgy, mint a párizsi Eiffel-torony esetében – megváltozott az emberek véleménye, sőt a város jelképévé vált az extravagáns híd.

Mindezek mellett a modern építészeti megoldásokat képviselik a városban egyre nagyobb számban megjelenő különleges formájú felhőkarcolók is. A város egyik legmonumentálisabb látnivalója a Szentháromság-székesegyház, a 2004-ben felszentelt templom a grúz ortodox egyház főtemploma. Építése során hatalmas felháborodást keltett, hogy helyén egy ősi örmény temetőt dózeroltak el.

*A Szentháromság-székesegyház (Szameba)*

A város felett a Grúz Anyácska (Kartvisz Deda) hatalmas alumínium szobra látható, amit 1958-ban állítottak fel Tbiliszi megalapításának 1500. évfordulója alkalmából. A mosolygó női alak egyben a grúz néplélek megtestesítője is, aki bal kezével bort kínál a baráti szándékkal közeledőknek, míg a jobb kezében lévő karddal lesújt Grúzia ellenségeire.

A fővárosban megkóstoltuk a híres nemzeti ételt, a hacsapurit. Ez egy tésztaféleség (hasonló a lángosunkhoz), amibe nemcsak belesütnek, belegöngyölnek sajtot, hanem meg is szórják reszelt sajttal, esetleg túrós sajttal töltik meg. Persze számos recept létezik a kb. tízféle hacsapuri elkészítésére. Találkoztunk egy különleges csemegével is a város bazársorán. A csurcselát talán mustkolbászként fordíthatnánk, de sokan egyszerűen csak grúz snickersként emlegetik. Leginkább szőlőszüret idején must és liszt sűrű főzetéből készítik azt a szirupot, amibe cérnára fűzött olajos magvakat (leginkább mogyorót és diót) mártogatnak, majd ezeket a „kolbászkákat” kiszárítják, amit azután feldarabolva fogyasztanak.

Tbilisziből indul a híres grúz hadiút, a Kaukázus hegyláncait átszelő egyetlen biztonságosan járható útvonal, amely összeköttetést teremt a Kaukázuson túli népekkel. A közel 200 km-es út egyik végén Tbiliszi található, a másikon Vlagyikavkaz, az Oroszországhoz tartozó Észak-Oszétia fővárosa (jelentése: „urald a Kaukázust”). A grúz hadiútról a Kr.e. 1. században már Sztrabón, görög földrajztudós is megjegyzi Ibériáról szóló útirajzában, hogy az út nehéz és veszélyes. Valójában akkor lett hadiút, amikor a 19. században az orosz katonák észak felől kiépítették. 1861-ben fejezték be, ezután kerültek orosz fennhatóság alá a Kaukázustól délre eső területek. A hadiút elnevezés sem véletlen, hiszen ezek nem annyira kereskedelmi utak, mint inkább mindig is a hadak vonulásának útvonalai voltak. A vad sztyeppei nomádok itt törtek be, hogy megrengessék a grúz keresztény civilizációt. A valódi kereskedő-karavánok a meredek, omlásveszélyes, és különféle bandák által uralt utak helyett inkább a biztonságosabb Kaszpi-tenger melletti parti utat választották.

Tbiliszitől 23 kilométerre északra, a Kura és az Aragvi folyók összefolyásánál épült az ősi főváros Mcheta, amely Kr. e. 3. századtól a Kr. u. 5. századig az Ibériai Királyság, majd 800 éven keresztül a Grúz birodalom fővárosa is volt.

*Mcheta, az ősi főváros a Kura és az Aragvi folyók összefolyásánál*

A várossal szemben az Aragvi túloldalán lévő hegygerinc csúcsán áll Grúzia legszentebb helye, a Szent Kereszt-kolostor (Jvari). Itt a hegyormon állíttatta fel Szent Nino az első keresztet, amit szőlővesszőkből saját hajával kötött össze, miután egy látomásban Szűz Mária erre kérte. A grúz kereszt vízszintes szárai ezért lefelé mutatnak és a nyíl formát mutató kereszt az ég, vagyis Isten felé mutat. Ekkor (337-ben) vette fel a kereszténységet Nana királynő, majd férje, III. Mirian ibériai király, és innentől lett Örményország után másodikként Grúzia is keresztény ország. A negyedik század végén egy kis fatemplomot emeltek a kereszt mellé, majd a 6. században épült meg kőből a ma is látható kereszt alapú kolostor.

Bár az ókorban Mcheta a térség egyik legnagyobb városa volt, mára egy csöndes múzeumvárossá vált, amelynek legfőbb látnivalója legősibb temploma, a Szvetichoveli-székesegyház. Ez a grúz ortodox egyház központja, az ország második legnagyobb egyházi épülete. A székesegyház helyén épült Grúzia első temploma. Neve (szvetichoveli = teremtő pillér) a legendák szerint onnan származik, hogy amikor az első keresztény király elhatározta egy templom építését a palota kertjébe, a mesterek sehogy sem bírták megmozdítani azt a hatalmas gerendát, amit fő tartópillérnek szántak. Ekkor Szent Nino egész éjszaka imádkozott, mire egy alak a mennyből segített, és reggelre mindenki nagy meglepetésére állt a hatalmas gerenda. Több mint 100 évvel később ennek a fatemplomnak a helyén épült a mai székesegyház. A korábbi templomból megmaradt pillért Szent Nino életéből vett jelenetekkel díszítették, hogy a szent áldásos tevékenységét felelevenítsék, így a székesegyház is örökölte elődje nevét, a pillért pedig az „élet pillérjeként” emlegetik. A katedrálist a 18. században falakkal és bástyákkal erősítették meg. A Székesegyház és a Szent Kereszt-kolostor 1994 óta kulturális világörökség.

Tovább utazva a hadi úton Ananuri 17. században épült erődtemplománál álltunk meg. Az erőd fekvése igazán festői, amióta (1986) az Aragvi visszaduzzasztott víztározója, a „Zsinvali-tenger” veszi körül. Templomának falán a kereszt mellett gyakori motívumként jelenik meg a faragott szőlőfürt is, ami jól mutatja a szőlő- és borkultúra jelentőségét Grúziában.

Ananuri után a hadiút tovább emelkedik. Mielőtt elértük volna a csúcsot, a meredek völgyoldalt tagoló hatalmas méretű, folyamatosan fejlődő eróziós árkok látványa kápráztatott el bennünket. Ezen folyamatok megindításában jelentős szerepe van a hagyományos gazdálkodásnak, ami ebben a régióban a legeltető állattenyésztést jelenti. Az állatok a meredek völgyoldal legelőit járva patáikkal felszaggatják a gyepet (taposás erózió), amely így nem tudja megvédeni az alatta lévő talajt, vagyis a csapadék lemossa, erodálja, egyre mélyebb barázdákat, majd árkokat, végül eróziós völgyeket létrehozva. A lehordott üledék a lejtő alján hatalmas legyező alakú törmelékkúpokban halmozódik fel. Ez a folyamat a völgyoldalban lévő településeket is veszélyezteti.

*Eróziós árkokkal, völgyekkel tagolt völgyoldal*

A csúcson kis oszét falu, Gudauri található, amely mára az ország egyik legjelentősebb síközpontjává fejlődött. Felkapaszkodva egy mellékgerincre lenyűgöző kilátás nyílt a völgyre, a gerinc túloldalán pedig az Aragvi forrásvidéke, és a kevésbé forgalmas hadiút tűnt a szemünk elé. Visszafelé egy nyáját terelő lovas birkapásztor keresztezte utunkat.

*Nyáját terelő birkapásztor a Magas-Kaukázusban*

Amikor másnap továbbindultunk, először lefelé vezetett az út, majd ismét emelkedni kezdett, egészen a Kereszt-hágóig. Mielőtt elértük volna a hágót, megálltunk egy kilátónál, amelyet az orosz–grúz barátságról neveztek el, de valahogy nagyon idegennek tűnt ebben a különlegesen szép természeti környezetben. Alkotója (Zurab Cereteli) színes mozaikokon mutatja be a szovjet tudomány fejlődését. A 35 éves alkotás letöredezett szegélye, hiányzó, repedezett mozaik darabjai jelzik az idő múlását.

A kilátóról kitekintve a patak méretű Aragvi völgyét láthattuk. A 2379 méter magasságban lévő Kereszt-hágó nevét a csúcson álló kereszt után kapta. A hágó a Nagy-Kaukázus legalacsonyabb hágója, de még így is magasabb az ismert európai hágóknál (Szent Gotthárd-hágó 2112 m, Simplon-hágó 2009 m). A hágó járhatóságát az teszi lehetővé, hogy az észak felé futó Terek-folyó völgye a Magas-Kaukázus gerincvonalán keresztül hátravágódott dél felé az Aragvi-folyó vízgyűjtőjének rovására, ezért a két folyó völgyfője nem a 3000-5000 méteres csúcsoknál, hanem a 2379 méteres Kereszt-hágónál találkozik. A hágó után az út legszebb szakasza tárult elénk. A Terek-folyó keskeny völgyét hatalmas bércek övezik, közöttük is legmagasabb a Kazbek (5047 m), melynek oldalát gleccserek borítják. Ez a vidék korábban pusztító lavináiról volt híres, de mára zárt alagutak és galériák épültek az utak védelmére. A terület aktivitását mutatják a mélyből feltörő, ásványokban gazdag forróvizes források, amelyek közelében édesvízimészkő-teraszok képződnek. Változatos színüket a vízből kiváló fémionoknak (vas, mangán) köszönhetik.

Kazbegi településen ismét terepjárókba szálltunk, hogy feljuthassunk a 2170 méter magasságban a 13–14. században épült Gergeti Szentháromság kolostorhoz. Az andezitből emelt templom egyike a középkori grúz templomépítészet remekeinek.

*A 2170 méter magasan lévő Gergeti Szentháromság kolostor*

A kolostortól legszebb a hóborította Kazbek vulkán látványa, amely még a jégkorszakban is aktív volt. Nem csoda, hogy a legendák szerint a „grúz Prométeuszt”, aki felelős a tűz elrablásáért, a Kazbekhez láncolták. A fenséges látványban azonban nem mindenki gyönyörködhet, ugyanis gyakran borítják felhők a vulkánt. Nekünk szerencsénk volt, két órás felhők mögötti bujkálás után a szégyenlős Kazbek – ha rövid időre is – de megmutatta magát. A hadiút utolsó állomása az orosz határ melletti Gveleti-vízesés volt, amely egy különleges mikroklímájú, buja vegetációval borított völgyben található.

Visszatérve a fővárosba a következő utunk Kelet-Grúziába, Kahétiába vezetett. Ezt a festői tájat joggal nevezik Grúzia gyöngyének. Éghajlati és talajviszonyai miatt mezőgazdasági, elsősorban szőlőtermő-bortermelő vidék. A szőlőskertek legnagyobb része az Alaszani-folyó völgyében található. A tudósok szerint Grúzia a szőlő egyik őshazája, régészeti kutatások bebizonyították, hogy a szőlőtermesztést, borászatot már Kr.e. 5-4. évezredben is ismerték itt. Jelenleg 400 szőlőfajtát tartanak számon Grúziában, s a legjobbak éppen itt az Alaszani völgyében teremnek. Szinte nem volt olyan ásatás, ahol ne találtak volna földbe ásott hatalmas bortároló edényeket (kvevriket). A korai szőlőtermesztést, borászatot nyelvészeti kutatások is megerősítik, ugyanis a bor grúz elnevezése (gvino) rokon a latin vinummal. Az ezeréves grúz templomok gyakori díszítő motívuma a szőlőlevél és a szőlőfürt, de a grúz abc betűi is a tekergős szőlőszárakat, kacsokat utánozzák. Természetesen mi is megkóstoltuk a csodálatos grúz borokat, először egy családnál vendégeskedtünk, majd egy nagyüzemi borászat borkóstolóján vettünk részt. Egyik helyben sem csalódtunk.

A térség központja Szignahi városa, ahonnan feltárul előttünk az Alaszani-folyó völgye, azon túl pedig a távolban a Nagy-Kaukázus hófedte bércei. A várost a szerelem városának is nevezik mert állítólag hangulatos macskaköves utcáin sokan esnek szerelembe. Itt találjuk Grúzia egyik legfontosabb zarándokhelyét, a Bodbei-kolostort, ahol Szent Nino sírja található.

*Szignahiból az Alaszani völgye és a Dagesztáni-Kaukázus*

Utolsó megállónk Grúzia legrégibb városa, a Kura folyó sziklás partjába vájt Upliszcihe barlangváros, amelynek első barlangépületei a Kr. e. 2. évezredben készültek. A település nevének jelentése: „az Úr erődítménye” A település fénykorát a Kr. e. 6. század és a Kr. sz. 1. század közé teszik, amikor is 20 000 ember lakott itt. Volt királyi székhely, és a selyemút részeként fontos kereskedelmi központ is. A 12. században veszített fontosságából, majd a következő században, miután a mongolok kifosztották, véglegesen elvesztette jelentőségét, végül az 1920-as földrengés a város nagy részét elpusztította. A település feltárását csak az 1960-as években kezdték el.

Mindezek alapján látható, hogy Grúzia sok szempontból különleges ország, nagyon sok élményt tartogat az ideérkező turisták számára. A természet sok helyen még szinte érintetlen, de a turizmus fejlődésével ez bizonyosan meg fog változni. A vendégszerető grúz nép mindent megtesz azért, hogy valóban úgy érezzük, hogy egy gazdag kultúrájú földi paradicsomban járunk. Akkor hát irány Grúzia!

Javasolt feladatok a cikk feldolgozásához

Miféle környezeti problémákkal küzd a csodálatos tájakkal rendelkező Grúzia?
Melyik fővárosi építmény megépítése ellen tüntettek az emberek?
Sorolj fel a grúz hadiút mentén néhány látnivalót!
Melyik Grúzia legősibb városa és mik voltak hanyatlásának okai?
Készíts plakátot képpel és szöveggel, amivel egy turistát szeretnél meggyőzni arról, hogy miért érdemes Grúziába utazni!

Valamennyi fotó a szerző felvétele.

Felhasznált és ajánlott irodalom

Ambrus G.–Adamkó P. 2016: Inverse Everest. Csúcs a mélyben. A Földgömb, 12. pp. 26–43.
Balázs D. (szerk.) 1993: Magyar utazók lexikona. Panoráma Kiadó, Budapest, 464 p.
Barna B. 2017: Grúzia és a Kaukázus. Túrakalauz. Kornétás Kiadó, Budapest, 166 p.
Bánkuti G. 1974: Grúzia. In: Bakcsi Gy. et al. (szerk.): Szovjetunió. Panoráma Kiadó, Budapest, pp. 508–552.
Csintalan L.–Erőss Á. 2016: A nemlét három árnyalata: a Kaukázus el nem ismert államainak kialakulása és kilátásai. Földrajzi Közlemények. 140. 4. pp. 328–345.
Csüllög G.–Szabó P. 2008: Kaukázuson túli országok – Grúzia. In: Horváth G.–Probáld F.–Szabó P. (szerk.): Ázsia regionális földrajza. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, pp. 361–364.
Déchy M. 1907: Kaukázus. Kutatásaim és élményeim a kaukázusi havasokban. Athenaeum Kiadó, Budapest, 478 p.
Gönyei A. 1974: Kaukázus. In: Bakcsi Gy. et al. (szerk.): Szovjetunió. Panoráma Kiadó, Budapest, pp. 34–36.
Gulyás A.–László P. 2015: A jégfejű hegyen – A Kazbek télen. A Földgömb, 4. pp. 43–49.
Gyuricza L. 2009: A turizmus nemzetközi földrajza. Dialóg Campus Kiadó, Pécs, 320 p.
Karácsonyi D. 2008: A grúz hadiút. A Földgömb. 6. pp. 35–42.
Kern Z. 2006: „Glaciális tünemények a Kaukázusban” Százhúsz esztendővel Déchy Mór után. A Földgömb. 7. pp. 32-–37.
Kirschner P. 2015: Látvány, íz, élmény – Grúziában gördülve. A Földgömb, 4. pp. 16–29.
Nemerkényi A. et al. 2008: Délnyugat-Ázsia természeti viszonyai – a Kaukázus-vidék. In: Horváth G.–Probáld F.–Szabó P.(szerk.): Ázsia regionális földrajza. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, pp. 91–97.
Németh D. 2015: Abházia. A Kaukázus geopolitikai börtönében. A Földgömb, 4. pp. 50–55.
Székely A. 1978: Szovjetunió I. Természetföldrajz. Gondolat Kiadó, Budapest, 561 p.
Polgárdy G. 2006: Százötven éve született marosdécsei Déchy Mór. Hétszer a hóhatár felett a Kaukázusban. A Földgömb, 7. pp. 38–41.
https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_Georgia_(country)

A Kaukázus gyöngyszeme, Grúzia (2. rész)

2018-10-192018-10-19 geometodika Szólj hozzá!

KARANCSI ZOLTÁN

SZTE JGYPK Földrajzi és Ökoturisztikai Tanszék

karancsi@jgypk.u-szeged.hu

A cikk a GeoMetodika 2018. évi 3. számában megjelent tanulmány részletesebb változata, amelyet három részletben adunk közre.

Benyomások Grúziából

Kutaiszi 2012-ben, magyar mérnökök segítségével épült modern repülőterére éjjel érkezve szembetűnő a különleges megvilágítású irányítótorony, amit a maga 58 méterével a legnagyobbak között tartanak számon.

*A Kutaiszi repülőtér modern irányítótornya*

Ugyanebben az évben költözött a városba Tbilisziből a parlament is. Fiatal kora ellenére különösen meglepő, hogy az állam legreprezentatívabb épülete és annak környezete meglehetősen elhanyagolt. Ennek okára nem kaptunk választ.

*Az új grúz parlament épülete Kutaisziban*

Első utunk a szubtrópusi Adzsaria fővárosába, Batumiba vezetett, amely az ország harmadik legnépesebb települése. Amellett hogy fontos kereskedelmi központ, jelentőségét forgalmas tengeri kikötője és egyre fejlődő turizmusa adja. Éppen ezért folyamatosan épülnek a tengerparti hatalmas szállodakomplexumok és apartmanházak, ami jól jelzi az ingatlanpiac megélénkülését. A városban lehetőséget kaptak korunk sztárépítészei, hogy megvalósítsák álmaikat. Persze mint minden grúz városnak, Batuminak is van egy „másik arca”, a város szegényeinek lakóhelyei, amelyek már korántsem olyan látványosak, és legszívesebben elrejtenék a turisták szeme elől.

Batumi modern tengerparti központja irodaházakkal, a mini óriáskerékkel díszített műszaki egyetem toronyháza, és a kép jobb szélén a 145 méteres ABC-torony, amelyen a DNS-spirálhoz hasonlóan csavarodó szalagon a grúz ábécé 4 méteres betűi kaptak helyet.

*Szürreális épület (Fehér étterem) Batumi tengerpartján*

*Batumi kevésbé mutogatott „másik arca”*

A városban nagyon szép parkok, modern szobrok is helyet kaptak. Az Európa téren áll Médeia szobra, kezében aranyszínű báránybőr látható. A szobor az aranygyapjú legendájának állít emléket, hiszen az egykori Kolkhiszt a görög mitológia az aranygyapjú földjeként említi. A mítosz szerint a görög istenek elhatározták, hogy megszerzik a gazdagságot, boldogságot hozó aranygyapjút. Az istenek kedvence, Jaszón útnak is indul az Argó nevű hajón Kolkhisz felé (ez a jelenet is rajta van a szobron). Erósz nyilával szerelemre lobbantják a kolkhiszi király lányának, Médeiának a szívét Jaszón iránt, aki így a királylány segítségével, minden nehézséget leküzdve megszerzi az isteneknek az aranygyapjút. Egy másik – modern, mozgó – fém szobrot is a szerelem ihletett. Ali és Nino – avagy a grúz Rómeó és Júlia – varázslatos szerelmi története egy megtörtént tragikus esetet elevenít fel. Ali, egy azeri muzulmán arisztokrata család sarja az első világháború idején beleszeretett a szépséges grúz keresztény hercegnőbe. A társadalmi és kulturális ellentétek miatt mégsem lehettek egymáséi, végül Ali a háború áldozatává válik.

*Médeia az aranygyapjúval a kezében (Davit Khmaladze szobra, 2007,)*

*Ali és Nino szobra (Tamar Kvesitadze szobra, 2010,)*

Batumitól 10 km-re a párás, szubtrópusi, évente mintegy 3000 milliméternyi csapadékkal öntözött Adzsar-hegység nyugati lejtőjén, a Zöld-fokon hozták létre 1925-ben az ország legjelentősebb botanikus kertjét azzal a céllal, hogy az orosz turistáknak ne kelljen Európába vagy Afrikába utazniuk, hogy szubtrópusi vegetációban gyönyörködhessenek.

*Dracéna és legyezőpálmák Batumi botanikus kertjében*

*Bambuszerdő Batumi botanikus kertjében*

Adzsaria szubtrópusi területei kedveznek a méltán híres grúz tea termesztésének is, ezért a programunkban is szerepelt egy teaültetvény és egy teafeldolgozó üzem meglátogatása. A látogatás azonban nem egészen úgy sikerült, ahogy azt mi vártuk. Maga a látott ültetvény inkább elhanyagoltnak tűnt, de még nagyobb csalódás volt az állítólag karbantartás, felújítás miatt éppen nem működő üzem látványa, ahol a borzasztó állapotok (elhanyagolt, omladozó, piszkos munkaterületek, poros, rozsdás gépek) ellenére a beérkező tealevelek osztályozásának és a csomagolás munkafolyamatainak nyomait láthattuk. Talán legérdekesebbek azok a harmadosztályú tealevél-töredékből téglaformájúvá összepréselt darabok voltak, amelyek bebálázva vártak az elszállításukra. Ezek a Sztálin-tégla néven ismert préselt teák a közép- és belső-ázsiai piacokon még mindig jól eladhatók, mivel ott még kevéssé számít a minőség, a bejáratott márkahűség miatt pedig a mai napig a cirill CCCP betűket, valamint a sarló és kalapács jelet is belepréselik a termékbe.

*A legrosszabb minőségű, préselt tealevelekből készült „Sztálin-tégla”, mint a grúziai teagyár terméke*

Batumitól délre, a török határ mellett fekvő Szarpi kavicsos strandján szerettünk volna megismerkedni közelebbről a Fekete-tenger vizével, de a rossz idő miatt csak a legelszántabbak próbálkoztak a nem túl barátságos vízbe merülni. Folytattuk utunkat észak felé a Rioni-alföldön keresztül az Enguri folyó völgye felé, eközben érintettük a Kolkheti Nemzeti Parkot, amely 1999-ben a Rioni torkolatvidékén kialakított vizes élőhelyek védelmére jött létre (Ramsari terület). Elérve az Enguri folyót megcsodáltuk a már 1961-ben elkezdett, de csak 1987-ben átadott, 4 millió köbméter beton beépítésével elkészített Enguri-duzzasztógátat, amelynek impozáns méretei (szélessége 750 méter, magassága 271,5 méter) lenyűgözik a látogatókat. Jelenleg az ország áramtermelésének közel felét szolgáltatják turbinái. A létesítmény érdekessége, hogy míg a duzzasztógát grúz, addig az áramtermelő egységek a szakadár abház területen találhatók.

Az Enguri a Magas-Kaukázusból ered a Skhara-gleccser olvadékvizeként. A gleccserek finom szemcseméretű üledéke bekerül az olvadékvízbe. A gleccserpatakok kőzetliszttől zavaros, szürkés színű vizét gleccsertejnek nevezik. Ez a sajátos szín végig követhető az Enguri folyóban is.

Tovább haladva már a Magas-Kaukázus hófedte csúcsai keretezik a tájképet. A hóhatár itt 3000 méter körül van. A hóhatár felett kialakulnak a firngyűjtő medencék, ahol 6–8 méter vastag hóból, annak összetömörödésével nagyjából 1 m vastagságú firn, vagy csonthó keletkezik, amiből ha az tovább tömörödik, kipréselődnek a légzárványok is, és ebből születik a kb. 5–10 cm vastag gleccserjég. Ha belegondolunk, hogy a jelentős gleccserek vastagsága akár az 1 km-t is meghaladhatja, elkezdhetjük a számolgatást, hogy vajon mennyi hóra volt ahhoz szükség?

*Ma is tartó glaciális folyamatok alakítják a Magas-Kaukázus csipkés gerincét*

Közben megérkeztünk Szvánföld (Szvanéti) központjába, Mesztiába. A város jellegzetességei a lakótornyok, amelyeket a 9–13. század között épültek. Ezek a tornyok átvészelték az évszázadokat, és máig fennmaradtak. Eredetileg a családok gazdagságát szimbolizálták, de menedéket nyújtott a családok között zajló vérbosszúk idején is, mert csak létrán lehetett bejutni a felső szobákba. A tornyoknak fontos szerepük volt nemcsak a szván, hanem a grúz kultúra megőrzésében is, hiszen amikor az arabok, perzsák, mongolok vagy törökök dúlták fel a szomszédos Grúziát, addig ide a magas hegyek közé egyetlen hódító sem merészkedett. Ezekben a vérzivataros időkben ezért a grúzok felküldték értékeiket a szvánokhoz, akik a tornyokban rejtették el azokat.

A néprajzkutatók szerint Szvánföld egy élő néprajzi múzeum, hiszen szerintük sehol Európában nem őrződtek meg úgy a középkori hagyományok és szokások, mint itt. Az UNESCO 1996 óta a Világörökség részének tekinti a szván tornyokat és a hegyi falvakat. Igaz, 2004-ig a rossz közbiztonság miatt szinte járhatatlan volt az egyetlen idevezető út, azóta azonban felszámolták a rablóbandákat, és óriási fejlesztésekbe kezdtek. Új utak épülnek, és ma már minden faluba bevezették az áramot. A turizmusfejlesztésnek köszönhetően megépült Mesztiában a szupermodern repülőtér is. Napközben a város utcáin gyakran találkozhatunk sétáló, esetleg egy hatalmas kaukázusi pásztorkutya által terelgetett, vagy éppen az út menti füvet legelő szarvasmarhákkal, de pár nap elteltével már azon sem lepődtünk meg, hogy kora reggel lovak legelésznek a település főterén.

*A helyi szarvasmarhák és kutyák barátságosak az idegenekkel*

A várost keresztülvágó Mesztiachala folyó a völgybe érve lerakja a hordalékát, és több ágra szakad. Különleges élményt nyújt a folyóvölgyből felszálló felhők látványa a tornyokkal, és a háttérben húzódó havas csúcsokkal. Egész Szvánföldről, így Mesztiából is hiányoztak a hulladékgyűjtők, pedig nagy szükség lenne rájuk. Sok helyen botlottunk alkalmi szemétlerakókba, amiben esetleg a házi állatok turkáltak, vagy éppen a szél vitt egy-egy darabot tovább. A legnagyobb meglepetést az okozta, hogy a folyó egyik törmelékszigetén halmozták fel a kommunális hulladékot, talán abban reménykedve, hogy az olvadékvizek idővel továbbszállítják a völgyből.

*Kommunális hulladéklerakó a Mesztiachala völgyében*

A következő nap visszatértünk az Enguri völgyébe, és továbbhaladtunk Usguli település felé, ami szintén az UNESCO világörökség része. Ide már nem vezet aszfaltút, ezért buszunkat terepjáróra cseréltük. Útközben megcsodálhattuk a Kaukázus egyik legszebb hegyét, a 4710 méteres Ushbát, amit szépsége és nehézsége miatt méltán neveznek a Kaukázus Matterhornjának.

Usguli igazi középkori hangulatot árasztó, 2000 méter felett elhelyezkedő település, amely így egy tábla szerint Európa legmagasabb folyamatosan lakott települése (!).

*Usguli középkori hangulatot árasztó települése*

Saras utcáit járva, kövekből hevenyészett módon összetákolt rozsdás bádoglemezekkel, palával fedett épületeit látva az az érzésünk támadt, hogy itt megállt az idő. Néhány vaskapura krétával felírt (Bar, Taxi), vagy fából összeeszkábált bódé ajtajára festett felirat (WC) azonban mutatja, hogy a turizmus már ide is elért. A település rozzant szván tornyai felett is eljárt az idő. Van köztük magasabb, de vékony, vagy alacsonyabb, de tömzsi, sőt akad köztük ferde torony is. Egyiket-másikat már csak összedrótozott sarokpántok tartanak egyben. Az itt élők hagyományosan állataikat legeltetik a környező legelőkön, de egyre többen élnek a turizmusból is. A településen keresztülfolyó Enguri völgyét követve egy egykori gleccservölgyben jelentős morénalerakódással, és hosszú időn keresztül megmaradó hófoltokkal találkozhatunk.

*A hagyományos állattenyésztés Szvánföldön*

*Az Enguri völgyében lerakódott moréna és hófoltok, valamint a völgy végén a Skhara*

A völgy végén megpillantjuk Grúzia legmagasabb csúcsát, az 5201 méter magas Skharát.

*Grúzia legmagasabb csúcsa, a Skhara (5201 m)*

Feladatok a cikk feldolgozásához

Indulj el a Fekete-tenger partjáról Batumitól Tbilisziig, majd fordulj északra és menj térképen az orosz határig! Milyen tájakon haladtál keresztül? Milyen ott az éghajlat? Vajon milyen mezőgazdaság, ipar alakult ki ott? Használj éghajlati, földtani térképeket!
Melyik külső erő játszotta a legjelentősebb szerepet a hegységek felszínének kialakításában?
Mekkora részesedése van az Enguri-duzzasztógátnak Grúzia áramtermeléséből?
Mit nevezünk Sztálin-téglának?
Mennyi hóból keletkezik egy 1000 m vastagságú gleccser?
Mire szolgáltak a szván tornyok?
Melyik Grúzia folyamatosan lakott, legmagasabb települése?

Források

Valamennyi fotó a szerző felvétele.

Ambrus G.–Adamkó P. 2016: Inverse Everest. Csúcs a mélyben. A Földgömb, 12. pp. 26–43.

Balázs D. (szerk.) 1993: Magyar utazók lexikona. Panoráma Kiadó, Budapest, 464 p.

Barna B. 2017: Grúzia és a Kaukázus. Túrakalauz. Kornétás Kiadó, Budapest, 166 p.

Bánkuti G. 1974: Grúzia. In: Bakcsi Gy. et al. (szerk.): Szovjetunió. Panoráma Kiadó, Budapest, pp. 508–552.

Csintalan L.–Erőss Á. 2016: A nemlét három árnyalata: a Kaukázus el nem ismert államainak kialakulása és kilátásai. Földrajzi Közlemények. 140. 4. pp. 328–345.

Csüllög G.–Szabó P. 2008: Kaukázuson túli országok – Grúzia. In: Horváth G.–Probáld F.–Szabó P. (szerk.): Ázsia regionális földrajza. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, pp. 361–364.

Déchy M. 1907: Kaukázus. Kutatásaim és élményeim a kaukázusi havasokban. Athenaeum Kiadó, Budapest, 478 p.

Gönyei A. 1974: Kaukázus. In: Bakcsi Gy. et al. (szerk.): Szovjetunió. Panoráma Kiadó, Budapest, pp. 34–36.

Gulyás A.–László P. 2015: A jégfejű hegyen – A Kazbek télen. A Földgömb, 4. pp. 43–49.

Gyuricza L. 2009: A turizmus nemzetközi földrajza. Dialóg Campus Kiadó, Pécs, 320 p.

Karácsonyi D. 2008: A grúz hadiút. A Földgömb. 6. pp. 35–42.

Kern Z. 2006: „Glaciális tünemények a Kaukázusban” Százhúsz esztendővel Déchy Mór után. A Földgömb. 7. pp. 32-–37.

Kirschner P. 2015: Látvány, íz, élmény – Grúziában gördülve. A Földgömb, 4. pp. 16–29.

Nemerkényi A. et al. 2008: Délnyugat-Ázsia természeti viszonyai – a Kaukázus-vidék. In: Horváth G.–Probáld F.–Szabó P.(szerk.): Ázsia regionális földrajza. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, pp. 91–97.

Németh D. 2015: Abházia. A Kaukázus geopolitikai börtönében. A Földgömb, 4. pp. 50–55.

Székely A. 1978: Szovjetunió I. Természetföldrajz. Gondolat Kiadó, Budapest, 561 p.

Polgárdy G. 2006: Százötven éve született marosdécsei Déchy Mór. Hétszer a hóhatár felett a Kaukázusban. A Földgömb, 7. pp. 38–41.

https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_Georgia_(country)

A Kaukázus gyöngyszemei I.

2018-09-302018-10-07 geometodika Szólj hozzá!

KARANCSI ZOLTÁN

SZTE JGYPK Földrajzi és Ökoturisztikai Tanszék

karancsi@jgypk.u-szeged.hu

A cikk a GeoMetodika 2018. évi 3. számában megjelent tanulmány részletesebb változata, amelyet három részletben adunk közre.

A legenda úgy tartja, hogy Isten hat nap alatt teremtette meg a világot, és a hetedik napon pihenni készült. Ekkor kopogtattak az ajtaján. A grúzok jöttek követségbe, mondván: felosztottad a földet, mindenkinek juttattál, csak rólunk feledkeztél meg! Az Úr zavartan vakarta meg a tarkóját, majd így szólt: ejnye, fiaim, igazatok van, de mit tehetek, már csak egyetlen darabka földem van, amit magamnak tettem félre öreg napjaimra. Tudjátok mit? Ha már hibáztam, jóvá kell tennem, ezért nektek adom, legyen a tiétek!

Valóban nem sok olyan szép és természeti értékekben gazdag vidék van a világon, mint Grúzia

*A hegyekkel keretezett Mesztia városa (fotó: Karancsi Z.)*

A hazánknál kisebb, majdnem kereken 70 000 km² területű ország rendkívül változatos domborzatú, hiszen feltöltött alföldekkel, zárt medencékkel és állandó hóval fedett magashegységekkel egyaránt találkozhatunk itt. Ennek megfelelően az éghajlata is igen változatos: nyugaton szubtrópusi, keleten száraz kontinentális, északon a magassággal változó éghajlat jellemző.

Nekünk magyaroknak is szerepünk volt abban, hogy a világ jobban megismerhette ezt a vidéket. Az első magyar felfedezők 1829-ben jutottak el a Kaukázusba az első orosz katonai expedícióval, amelynek vezetője egy magyar származású lovassági tábornok, Emánuel György volt. Hozzá csatlakozott az őshazakutató Besse János is, akinek erről az útjáról 1838-ban jelent meg könyve Párizsban. Gróf Zichy Jenőnek (1837–1906, politikus, Ázsia-kutató, az MTA tiszteletbeli tagja) a 19. század végén az volt a rögeszméje, hogy a Zichy név grúz eredetű, amely a Grúziában gyakori Cici, Cicisvili név torzulása. Ennek felderítésére három expedíciót is szervezett régészekkel, néprajzkutatókkal a Kaukázusba. Az expedíció tagjai elsősorban az állítólagos kaukázusi őshazát keresték (amiről azóta bebizonyosodott, hogy téves feltevés volt), de az ott élő népek életét, sorsát, múltját is a világ elé tárták. Az expedíció eredményeit hat kötetben, magyar és német nyelven tárták a nyilvánosság elé. A Zichy család egy másik tagja, Zichy Mihály (1827–1906, festő, grafikus, az illusztrálás és a magyar romantikus festészet kiemelkedő alakja) fiatalon került ki Oroszországba, ahol a cárok udvari festőjeként 49 évet töltött el. Több évig alkotott Grúziában is, ahol többek között illusztrálta a híres grúz költő, Sota Rusztaveli „Tigrisbőrös lovag” című nemzeti eposzát. A nagy tisztelet jeleként szobrot is állítottak neki Tbiliszi egyik parkjában.

Harmadik honfitársunk, Déchy Mór (1851–1917, utazó, geográfus, a Magyar Földrajzi Társaság alapító tagja) hegymászóként sorra hódította meg a Kárpátok és az Alpok legmagasabb csúcsait (ő volt az első magyar a Mont Blanc-on és a Matterhornon is), majd olyan hegyvidéket keresett, ahol még nem jártak hegymászók. Így esett a választása az akkor még ismeretlen Kaukázusra, amelynek csúcsai meghódítása mellett a hegység földtani, felszínalaktani, néprajzi megismerését is céljául tűzte ki. Összesen hét expedíciót szervezett a hegység minél alaposabb megismerésére. Eredményeit 1907-ben egy gyönyörűen illusztrált kötetben (Kaukázus. Kutatásaim és élményeim a kaukázusi havasokban) jelentette meg magyarul. Németül egy bővített, három kötetes változatot adott ki.

A 20. század második felében főleg Tardy Lajos (1914–1990) művelődéstörténész, író, műfordító – aki hosszabb ideig volt Grúziában hadifogságban – foglalkozott sok írásában a kaukázusi országgal, és kutatásai során a magyar művelődéstörténet több olyan vonatkozására derített fényt, amely kapcsolatban áll a grúzok kultúrájával. Már ezek az utazók és tudósok is leírták, és ma is sok helyen olvashatunk arról, hogy a grúzok alapvető jellemvonása a vidámság, vendégszeretetük pedig nem ismer határt. S ha mindez nem lenne elegendő indok az utazásra, az újabban már a térségbe is irányuló olcsó fapados repülőjáratok is arra késztethetik az utazót, hogy saját szemével lássa a Kaukázus Svájcának nevezett Grúzia természeti és kulturális értékeit.

Utazásunk útvonala (szerk.: Karancsi Z.)

Európa vagy Ázsia?

Az első földrajzi kérdés, ami felmerül: melyik földrészen található a Kaukázus? Európa és Ázsia határait először a német geográfus, Karl Ritter írta le. Ő a Novaja Zemlja – Urál hegység – Ural folyó – Kaszpi-tenger – Nagy-Kaukázus – Fekete-tenger – Márvány-tenger – Égei-tenger – Földközi-tenger vonal mentén húzta meg a határvonalat. Ezen hagyományos elhatárolás a Kaukázus esetében megkérdőjelezhető, mert természetföldrajzi szempontból egyveretű tájat oszt ketté. Ezért a geográfia mai álláspontja szerint a Kaukázus északi peremén lévő Kuma–Manics-árok tekinthető a két kontinens határának.

*A Kaukázus felosztása, határai (szerk.: Karancsi Z.)*

Ez a kérdés más szempontból is fontos. Ha ugyanis az eredeti, a Nagy-Kaukázus vízválasztó gerincén végigfutó határokat vesszük figyelembe, akkor a hegység legmagasabb csúcsa, az 5642 méteres Elbrusz Európa legmagasabb pontja is egyben (több 5000 méter feletti csúcs is található a hegységben!), letaszítva a trónról az Alpok legmagasabb csúcsát, a 4810 méteres Mont Blanc-t. Ennek az lett a következménye, hogy a hegymászók között sokan ma is Európa legmagasabb csúcsaként tekintenek az egyébként jóval nagyobb kihívást jelentő Elbruszra. Érdekesség, hogy 1985-ben egy amerikai hegymászó, Richard Daniel Bass létrehozott egy új megmérettetést, a „hét csúcs” („seven summits”) mászást, amely a hét kontinens legmagasabb csúcsainak meghódítását tűzi ki célul, és ezen a listán még ma is az Elbrusz szerepel Európa legmagasabb csúcsaként.

Az elhatárolás nehézségeit az is jól mutatja, hogy a területen található Grúzia és Örményország ősi keresztény gyökerei révén inkább az európai kultúrkörhöz, míg az iszlám Azerbajdzsán, valamint az orosz fennhatóságú, főleg ugyancsak muszlim hitű népek által lakott területek (közülük a leginkább ismertek Csecsenföld, Ingusföld és Dagesztán) inkább Ázsiához tartoznak. Ennek ellenére a Kaukázus országai (Grúzia, Azerbajdzsán, Örményország) a sportversenyek kapcsán rendszeresen az európai kvalifikációs zónában indulnak.

A Kaukázus, ahol mozog a Föld

A Kaukázus, amely az Eurázsiai-hegységrendszer fiatal (középidő végétől tartó) szerkezeti mozgásai során a bezáródó Tethys üledékeiből gyűrődött fel, alapját tekintve sokkal idősebb, hiszen a hegység magját mintegy 400 millió éves kaledóniai és körülbelül 300 millió éves variszkuszi hegységképződés során keletkezett vagy átalakult kőzetek alkotják. Az Afrikai-lemezről letöredezett mikrolemezek és az Eurázsiai-lemez egymásnak feszülése máig tartó szerkezeti mozgásokat (intenzív kiemelkedéseket, földrengéseket) eredményez. Bár a vulkáni tevékenység főleg a harmadidőszakban volt jellemző, még a negyedidőszakban is voltak aktív vulkánok (pl. Kazbek). A vulkáni tevékenység következtében jelentős érckészletek is képződtek, az utóvulkáni működés pedig számos ásvány- és gyógyvízforrás kialakulását eredményezte. Mindezek alapján nem meglepő, hogy a Nagy- és a Kis-Kaukázus felépítésében mélységi magmás, vulkáni kiömlési kőzetek, átalakult és üledékes (mészkő, márga, homokkő, flis, agyagpala) egyaránt részt vesznek.

A hegységek magashegyi formakincsének kialakításában döntő szerepe volt az eljegesedésnek. A jégkorszak során óriási kiterjedést elért gleccserek azonban mára jelentősen visszahúzódtak, egykori 50–60 km-es hosszuk mára 13–15 km-re csökkent. A Fekete-tenger partvidéke felé lealacsonyodó Magas-Kaukázus déli előterében (Abházia) egy 2000–3000 méter vastag jura kréta korú karsztvidék mészköveiben jöttek létre a világ legnagyobb aknabarlangjai, köztük a 2196 méter mély Krubera Voronya-barlangrendszer, amelyet csak 2004-ben fedeztek fel. A Nagy- és Kis-Kaukázus között egy változatos medencevidék húzódik (Transzkaukázus). A táj közepén emelkedik a Likhisz-hegység, amely egyrészt összeköttetést teremt a Kaukázus északi és déli vonulatai között, másrészt elválasztja egymástól a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger vizeit, vagyis a csapadékosabb Rioni-alföldet a szárazabb Kura–Araksz-alföldtől. A síkságokat az egykori tengeröblök feltöltésével a folyók hódították el a tengertől. A jelenleg is tartó földtani folyamatok eredményeként a hegység központi vonulata évi 1 centiméterrel emelkedik, míg a tőle délre lévő feltöltött alföldek, medencék ugyanennyit süllyednek.

Tengeri határ

Grúziát nyugatról a Fekete-tenger határolja. Nevének eredete az ókorba nyúlik vissza, vízének színe alapján nevezték el. Ez tudományosan is helytálló, hiszen szapropél (rothadó iszap) üledékének valóban sötét a színe a benne élő szulfidogén baktériumok következtében. A Fekete-tenger az egykori Tethys összezsugorodott maradványtavainak egyike (a Kaszpi-tengerrel és az Aral-tóval együtt). Medencéje két részre osztható. A déli nagyobb medencéje az Eurázsiai-hegységképződés övezetében fekvő, fiatal besüllyedt katlan, amelynek legnagyobb mélysége meghaladja a 2200 métert. Ezzel szemben a jóval kisebb északi része (Azovi-tenger) a Kelet-európai-síkság fiatalon elöntött pereme, ahol a tenger mélysége a 200 métert sem éri el. A tengerbe ömlő nagy folyók kiédesítik a tenger felső 150 méteres részét (1,8% sótartalom). Ugyanakkor a Földközi-tenger – Dardanellák – Márvány-tenger – Boszporusz vonal mentén magasabb (3,8–4%) sótartalmú, a felszíni vízrétegek alá szoruló, sűrűbb víztömeg jut be a medencébe, annak ellenére, hogy a szorosoknál magas küszöbök nehezítik a mélységi vizek mozgását. Mivel a két vízréteg között nincs függőleges áramlás, ezért a Fekete-tenger a rosszul szellőzött tenger tipikus példája. Mélyebb vizei oxigénhiányos, élet nélküli víztömeget alkotnak. A lehulló szerves anyag az oxigén hiánya miatt nem bomlik el. A tenger fenekén rothadó iszap (szapropél) keletkezik, amiből kéntermelő baktériumok tevékenysége miatt kén-hidrogén oldódik a tengervízbe. A tenger aljzatán felhalmozódó szerves anyagból néhány tíz millió év alatt kőolaj keletkezik. Ezért a Fekete-tengerben élő növényfajok száma (660 faj) elmarad más tengerekétől, sőt a felső kiédesedő zónában található állatfajok száma is a Földközi-tengerinek csupán negyede (2000 faj). Ennek ellenére három delfin- és két cápafaj is megtalálható itt.

Történelmi összefoglaló

Grúzia területén már a Krisztus előtti 6. században rabszolgatartó királyságok jöttek létre. Ilyen volt keleten a kaukázusi Ibéria, nyugaton pedig Kolkhisz, amelyek fontos szerepet játszottak a grúz nép kialakulásában. A két nagy királyság közötti fejedelemségek (pl. Argveti) hol ide, hol oda tartoztak (4. ábra). A görög-perzsa háborúk során mindkét hadsereg többször feldúlta, elfoglalta a területeiket. Mindenesetre az ebből az időszakból származó dokumentumok megemlékeznek a grúzok bátorságáról, hősiességéről. Később ismét független lett Ibéria és Kolkhisz tartomány is. Ezekért a területekért, az itt élő népek feletti uralomért az ókortól a középkorig nagy birodalmak (Perzsa, Római, Bizánci, Oszmán) küzdöttek.

Grúzia történelmi területei (Korai grúz államok Kr.e. 600–150 körül)(https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_Georgia_(country)

Volt egy időszak a grúz nép életében, amire különösen büszkék. I. Tamar királynő uralkodása idején, a 12–13. században nemcsak erős kézzel megszilárdította a belső hatalmát, hanem rettegésben tartotta a környező muzulmán országokat is. Ezt az időszakot tekintik Grúzia aranykorának. A 19. század végén az oroszok szerezték meg a terület feletti uralmat. 1918-ban rövid időre ugyan elnyerte függetlenségét, de 1922-ben a Szovjetunió része lett, s csak annak felbomlása után, 1991-től lehetett újra független. Grúzia ma demokratikus köztársaság. Országukat a grúzok saját nyelvükön Szakartvelo néven nevezik, de nagyon szeretnék, ha elterjedne hivatalos Georgia változat. Mivel azonban egy amerikai szövetségi államnak is ugyanez a neve, a köztudatban marad egyelőre a Grúzia elnevezés.

Az ország területi közigazgatása összetett, mivel a régiók és a főváros mellett két autonóm köztársaság, északnyugaton az 1992-ben orosz támogatással függetlenné vált, de Grúzia által el nem ismert Abházia, illetve a Grúzia részeként autonómiát kapott Adzsaria található. A harmadik különleges státuszú terület az 1991-ben elszakadt Dél-Oszétia, ahol az állandó orosz katonai jelenlét biztosítja a Grúzia által el nem ismert függetlenséget. Az elszakadási törekvések nemcsak etnikai indíttatásúak, hanem jelentős mértékben vallási okokra is visszavezethetők, az autonóm köztársaságok népességének többsége ugyanis muzulmán vallású.

Javasolt feladatok a cikk feldolgozásához

1. Keress magyar utazókat, felfedezőket, akik Ázsia más tájait fedezték fel (kutatták)!

2. Miért nevezhetik Grúziát a Kaukázus Svájcának?

3. Milyen problémák adódtak (adódnak) Európa és Ázsia határának kijelöléséből?

4. Sorolj fel vulkánokat a Kaukázusban! Keresd meg azokat a térképen!

5. Honnan származik a Fekete-tenger neve? Melyek a legjellemzőbb tulajdonságai?