KARANCSI ZOLTÁN
SZTE JGYPK Földrajzi és Ökoturisztikai Tanszék
karancsi@jgypk.u-szeged.hu
A cikk a GeoMetodika 2018. évi 3. számában megjelent tanulmány részletesebb változata, amelyet három részletben adunk közre.
Benyomások Grúziából Kutaiszi 2012-ben, magyar mérnökök segítségével épült modern repülőterére éjjel érkezve szembetűnő a különleges megvilágítású irányítótorony, amit a maga 58 méterével a legnagyobbak között tartanak számon. Ugyanebben az évben költözött a városba Tbilisziből a parlament is. Fiatal kora ellenére különösen meglepő, hogy az állam legreprezentatívabb épülete és annak környezete meglehetősen elhanyagolt. Ennek okára nem kaptunk választ. Első utunk a szubtrópusi Adzsaria fővárosába, Batumiba vezetett, amely az ország harmadik legnépesebb települése. Amellett hogy fontos kereskedelmi központ, jelentőségét forgalmas tengeri kikötője és egyre fejlődő turizmusa adja. Éppen ezért folyamatosan épülnek a tengerparti hatalmas szállodakomplexumok és apartmanházak, ami jól jelzi az ingatlanpiac megélénkülését. A városban lehetőséget kaptak korunk sztárépítészei, hogy megvalósítsák álmaikat. Persze mint minden grúz városnak, Batuminak is van egy „másik arca”, a város szegényeinek lakóhelyei, amelyek már korántsem olyan látványosak, és legszívesebben elrejtenék a turisták szeme elől.
A városban nagyon szép parkok, modern szobrok is helyet kaptak. Az Európa téren áll Médeia szobra, kezében aranyszínű báránybőr látható. A szobor az aranygyapjú legendájának állít emléket, hiszen az egykori Kolkhiszt a görög mitológia az aranygyapjú földjeként említi. A mítosz szerint a görög istenek elhatározták, hogy megszerzik a gazdagságot, boldogságot hozó aranygyapjút. Az istenek kedvence, Jaszón útnak is indul az Argó nevű hajón Kolkhisz felé (ez a jelenet is rajta van a szobron). Erósz nyilával szerelemre lobbantják a kolkhiszi király lányának, Médeiának a szívét Jaszón iránt, aki így a királylány segítségével, minden nehézséget leküzdve megszerzi az isteneknek az aranygyapjút. Egy másik – modern, mozgó – fém szobrot is a szerelem ihletett. Ali és Nino – avagy a grúz Rómeó és Júlia – varázslatos szerelmi története egy megtörtént tragikus esetet elevenít fel. Ali, egy azeri muzulmán arisztokrata család sarja az első világháború idején beleszeretett a szépséges grúz keresztény hercegnőbe. A társadalmi és kulturális ellentétek miatt mégsem lehettek egymáséi, végül Ali a háború áldozatává válik. Batumitól 10 km-re a párás, szubtrópusi, évente mintegy 3000 milliméternyi csapadékkal öntözött Adzsar-hegység nyugati lejtőjén, a Zöld-fokon hozták létre 1925-ben az ország legjelentősebb botanikus kertjét azzal a céllal, hogy az orosz turistáknak ne kelljen Európába vagy Afrikába utazniuk, hogy szubtrópusi vegetációban gyönyörködhessenek. Adzsaria szubtrópusi területei kedveznek a méltán híres grúz tea termesztésének is, ezért a programunkban is szerepelt egy teaültetvény és egy teafeldolgozó üzem meglátogatása. A látogatás azonban nem egészen úgy sikerült, ahogy azt mi vártuk. Maga a látott ültetvény inkább elhanyagoltnak tűnt, de még nagyobb csalódás volt az állítólag karbantartás, felújítás miatt éppen nem működő üzem látványa, ahol a borzasztó állapotok (elhanyagolt, omladozó, piszkos munkaterületek, poros, rozsdás gépek) ellenére a beérkező tealevelek osztályozásának és a csomagolás munkafolyamatainak nyomait láthattuk. Talán legérdekesebbek azok a harmadosztályú tealevél-töredékből téglaformájúvá összepréselt darabok voltak, amelyek bebálázva vártak az elszállításukra. Ezek a Sztálin-tégla néven ismert préselt teák a közép- és belső-ázsiai piacokon még mindig jól eladhatók, mivel ott még kevéssé számít a minőség, a bejáratott márkahűség miatt pedig a mai napig a cirill CCCP betűket, valamint a sarló és kalapács jelet is belepréselik a termékbe. Batumitól délre, a török határ mellett fekvő Szarpi kavicsos strandján szerettünk volna megismerkedni közelebbről a Fekete-tenger vizével, de a rossz idő miatt csak a legelszántabbak próbálkoztak a nem túl barátságos vízbe merülni. Folytattuk utunkat észak felé a Rioni-alföldön keresztül az Enguri folyó völgye felé, eközben érintettük a Kolkheti Nemzeti Parkot, amely 1999-ben a Rioni torkolatvidékén kialakított vizes élőhelyek védelmére jött létre (Ramsari terület). Elérve az Enguri folyót megcsodáltuk a már 1961-ben elkezdett, de csak 1987-ben átadott, 4 millió köbméter beton beépítésével elkészített Enguri-duzzasztógátat, amelynek impozáns méretei (szélessége 750 méter, magassága 271,5 méter) lenyűgözik a látogatókat. Jelenleg az ország áramtermelésének közel felét szolgáltatják turbinái. A létesítmény érdekessége, hogy míg a duzzasztógát grúz, addig az áramtermelő egységek a szakadár abház területen találhatók. Az Enguri a Magas-Kaukázusból ered a Skhara-gleccser olvadékvizeként. A gleccserek finom szemcseméretű üledéke bekerül az olvadékvízbe. A gleccserpatakok kőzetliszttől zavaros, szürkés színű vizét gleccsertejnek nevezik. Ez a sajátos szín végig követhető az Enguri folyóban is. Tovább haladva már a Magas-Kaukázus hófedte csúcsai keretezik a tájképet. A hóhatár itt 3000 méter körül van. A hóhatár felett kialakulnak a firngyűjtő medencék, ahol 6–8 méter vastag hóból, annak összetömörödésével nagyjából 1 m vastagságú firn, vagy csonthó keletkezik, amiből ha az tovább tömörödik, kipréselődnek a légzárványok is, és ebből születik a kb. 5–10 cm vastag gleccserjég. Ha belegondolunk, hogy a jelentős gleccserek vastagsága akár az 1 km-t is meghaladhatja, elkezdhetjük a számolgatást, hogy vajon mennyi hóra volt ahhoz szükség? Közben megérkeztünk Szvánföld (Szvanéti) központjába, Mesztiába. A város jellegzetességei a lakótornyok, amelyeket a 9–13. század között épültek. Ezek a tornyok átvészelték az évszázadokat, és máig fennmaradtak. Eredetileg a családok gazdagságát szimbolizálták, de menedéket nyújtott a családok között zajló vérbosszúk idején is, mert csak létrán lehetett bejutni a felső szobákba. A tornyoknak fontos szerepük volt nemcsak a szván, hanem a grúz kultúra megőrzésében is, hiszen amikor az arabok, perzsák, mongolok vagy törökök dúlták fel a szomszédos Grúziát, addig ide a magas hegyek közé egyetlen hódító sem merészkedett. Ezekben a vérzivataros időkben ezért a grúzok felküldték értékeiket a szvánokhoz, akik a tornyokban rejtették el azokat. A néprajzkutatók szerint Szvánföld egy élő néprajzi múzeum, hiszen szerintük sehol Európában nem őrződtek meg úgy a középkori hagyományok és szokások, mint itt. Az UNESCO 1996 óta a Világörökség részének tekinti a szván tornyokat és a hegyi falvakat. Igaz, 2004-ig a rossz közbiztonság miatt szinte járhatatlan volt az egyetlen idevezető út, azóta azonban felszámolták a rablóbandákat, és óriási fejlesztésekbe kezdtek. Új utak épülnek, és ma már minden faluba bevezették az áramot. A turizmusfejlesztésnek köszönhetően megépült Mesztiában a szupermodern repülőtér is. Napközben a város utcáin gyakran találkozhatunk sétáló, esetleg egy hatalmas kaukázusi pásztorkutya által terelgetett, vagy éppen az út menti füvet legelő szarvasmarhákkal, de pár nap elteltével már azon sem lepődtünk meg, hogy kora reggel lovak legelésznek a település főterén. A várost keresztülvágó Mesztiachala folyó a völgybe érve lerakja a hordalékát, és több ágra szakad. Különleges élményt nyújt a folyóvölgyből felszálló felhők látványa a tornyokkal, és a háttérben húzódó havas csúcsokkal. Egész Szvánföldről, így Mesztiából is hiányoztak a hulladékgyűjtők, pedig nagy szükség lenne rájuk. Sok helyen botlottunk alkalmi szemétlerakókba, amiben esetleg a házi állatok turkáltak, vagy éppen a szél vitt egy-egy darabot tovább. A legnagyobb meglepetést az okozta, hogy a folyó egyik törmelékszigetén halmozták fel a kommunális hulladékot, talán abban reménykedve, hogy az olvadékvizek idővel továbbszállítják a völgyből. A következő nap visszatértünk az Enguri völgyébe, és továbbhaladtunk Usguli település felé, ami szintén az UNESCO világörökség része. Ide már nem vezet aszfaltút, ezért buszunkat terepjáróra cseréltük. Útközben megcsodálhattuk a Kaukázus egyik legszebb hegyét, a 4710 méteres Ushbát, amit szépsége és nehézsége miatt méltán neveznek a Kaukázus Matterhornjának. Usguli igazi középkori hangulatot árasztó, 2000 méter felett elhelyezkedő település, amely így egy tábla szerint Európa legmagasabb folyamatosan lakott települése (!). Saras utcáit járva, kövekből hevenyészett módon összetákolt rozsdás bádoglemezekkel, palával fedett épületeit látva az az érzésünk támadt, hogy itt megállt az idő. Néhány vaskapura krétával felírt (Bar, Taxi), vagy fából összeeszkábált bódé ajtajára festett felirat (WC) azonban mutatja, hogy a turizmus már ide is elért. A település rozzant szván tornyai felett is eljárt az idő. Van köztük magasabb, de vékony, vagy alacsonyabb, de tömzsi, sőt akad köztük ferde torony is. Egyiket-másikat már csak összedrótozott sarokpántok tartanak egyben. Az itt élők hagyományosan állataikat legeltetik a környező legelőkön, de egyre többen élnek a turizmusból is. A településen keresztülfolyó Enguri völgyét követve egy egykori gleccservölgyben jelentős morénalerakódással, és hosszú időn keresztül megmaradó hófoltokkal találkozhatunk. A völgy végén megpillantjuk Grúzia legmagasabb csúcsát, az 5201 méter magas Skharát. Feladatok a cikk feldolgozásához
Források Valamennyi fotó a szerző felvétele.
|