Futuroscope – egy élménypark és ami mögötte van

KAPUSI JÁNOS

DSZC Bethlen Gábor Közgazdasági Szakgimnáziuma

geo.bethlen@gmail.com

 

Napjaink turizmusában egyre hangsúlyosabban jelennek meg a látványos és szupermodern attrakciók, legyen szó felhőkarcolókról, kilátókról vagy élményparkokról. Az utóbbi kategóriába sorolt tematikus parkok (theme park) felfutása – gondoljunk csak a Legolandra, a Terra Míticára vagy az Europa Parkra – a korábban kevésbé frekventált, a turisztikai fősodortól távolabb eső célpontokat is népszerűvé tette. A leglátogatottabb parkok milliós látogatószáma felülmúlja számos országét, az irántuk mutatott érdeklődés pedig töretlen. Ideális esetben a nagy területet benépesítő sok-sok látványelem és játék kiegészül a folytonos megújulási igénnyel, ami fenntartja a lelkesedést és újabb vizitre sarkallja a szórakozni vágyó közönséget, elsősorban a fiatalokat és a kisgyermekes családokat. A Futuroscope is ilyen.

A Franciaország nyugati részén, egyeteméről és csatájáról ismert Poitiers elővárosa, Jaunay-Clan mellett felépített Futuroscope a nevében hordozza azt, amiért 1987-ben – az ország első tudományos élményparkjaként – létrejött: felvillantja a jövőt. Meghökkentő formájú épületei már messziről látszanak, különösen az esti díszkivilágításban. 3D-s és 4D-s mozijait, szimulátorait, táncoló robotjait, forgó kilátótornyát mind ez a koncepció hívta életre. René Monory ötlete nyomán, amerikai, japán és európai parkprojektek mintájára indult be az építkezés, nem titkoltan azzal a céllal, hogy vállalkozásokat, beruházásokat teremtsen és turistákat vonzzon az ország nyugati részébe. Az 1980-as évek végén hatalmas, talán meg sem térülő vállalásnak tűnt a Futuroscope, hiszen nem voltak igazán előképei, ráadásul egy jellemzően mezőgazdasági arculatú térség, valahol Párizs, Bordeaux és az óceán között nem is igazán tűnt ideális helyszínnek egy tudományos élménypark felépítésére. A formabontó projektet aztán néhány éven belül más hasonló vidámpark-beruházás (pl. a Párizs melletti Parc Astérix és Disneyland) is követte.

A park látképe és attrakciói (forrás)

A mintegy 50 hektáron elterülő park minden épülete egy-egy sajátos multimédiás pavilonként értelmezhető: 5-10 perces animációs programokat (Arthur, Őrült nyulak, Jégkorszak), interaktív játékokat, földkörüli repülőutat és komolyabb, tudományos vetítéseket (pl. rotációban ismétlődő félórás mozik) egyaránt találunk a napi menüben. Több mint húsz helyszín közül lehet választani, egyaránt vannak állandóan látogatható és naponta csak néhányszor bemutatott programok. Szinte mindig épül vagy megújul egy-egy pavilon, a program ezért gyakran módosul, zsúfolt napok esetén pedig egy-egy slágerprogramnál kígyóznak a sorok és sokat kell várni. Tapasztalat, hogy az egyszeri látogató jellemzően hamar telítetté válik, a visszatérő vendégek már minimum félkész tervvel érkeznek, számítva a tömegre, a programváltozásra és az óhatatlanul fellépő fáradtságra.

Felvételek a parkból, 2011 és 2019 márciusából (forrás: Kapusi J.)

A park közepén tornyosuló, hegyikristály formájú épületben hatalmas moziterem működik, a mellette fekvő mesterséges tó pedig esténként víziszínpaddá változik, a lelátókról több ezren nézhetik a Cirque de Soleil előadásait és a fényshow-t. A pavilonok között sétautak, egyedi térelemek, információs táblák és a programok kezdési időpontjait mutató kijelzők segítik az eligazodást, a feltöltődéshez pedig retró hangulatú gyorséttermek járulnak hozzá. A park két pontján pedig madártávlatból is rápillanthatunk a komplexumra. Az attrakciók és kiszolgáló létesítmények üzemeltetéséhez, karbantartásához, valamint a hangulat és a biztonság fenntartásához több száz dolgozó összehangolt munkájára van szükség nap mint nap. Mivel a Futuroscope környezetében több szálloda, irodaház, valamint konferenciaközpont és bevásárlóközpont is épült, közvetetten további munkahelyek létrejöttéhez is hozzájárult. A park körül felépült technopolisz (technopôle) egyetemi tanszékei, kutatóintézetei, laboratóriumai, iskolái – többek között a Mechanikai és Aeromechanikai Főiskola (ENSMA) – révén az oktatásra gyakorolt hatása is igen jelentős.Egyes források szerint kb. 10 ezer ember munkája kapcsolódik valamilyen formában a Futuroscope-hoz.

A Futuroscope és környezete (forrás: Google Maps, 2019. május 18.)

Ezek után nem meglepő, hogy a park kiemelkedő turistacélpont: 2018-ban 1,8 millió látogatót fogadott, a nyitás óta eltelt több mint harminc évet nézve pedig már 50 millió fölött jár. Erre építve hirdeti magát Új-Akvitánia (Nouvelle-Aquitaine) régió legvonzóbb célpontjaként. Az ország legnagyobb területű, a Loire-tól az atlanti part mentén egészen a Pireneusokig húzódó régiójának a Futuroscope mellett olyan látványosságai vannak, mint Bordeaux, La Rochelle, Cognac vidéke, a Dordogne völgye, a lascaux-i barlang, Ré és Oléron szigete vagy éppen a Vendée Globe földkerülő vitorlásverseny rajt-célhelyszíne, Les Sables-d’Olonne. Nem véletlen tehát, hogy a parkba lépve szinte azonnal egy „kötelező” pavilonhoz jutunk, ahol a környező Vienne megye nevezetességei, természeti és kulturális értékei jelennek meg egy jópofa történet keretében. (Nyilván az sem véletlen, hogy a park kulisszái az országimázs-építésnek is beillő Tour de France kerékpáros körverseny egyes szakaszain is megjelentek már.) Bár a park látogatóinak kb. 80-90 %-a francia, sok spanyol és ázsiai vendéget is fogad, sőt, a britek körében is növekvő népszerűségnek örvend, hiszen egyre több brit (elsősorban az idősebb korosztály) költözik Nyugat-Franciaországba, ami repülővel és vonattal is könnyen megközelíthető. Ez egyben jelzésértékű is, hiszen Új-Akvitánia demográfiai és gazdasági szempontból is az ország dinamikusan fejlődő régiói közé tartozik.

Ez a dinamika a Futuroscope folytonos megújulásában is tetten érhető. A park fejlesztői tudatosan keresik a kapcsolatot azokkal a francia hírességekkel, akik karrierjükkel, tudásukkal, innovációikkal hozzá tudnak tenni egy-egy attrakció létrehozásához: így került a fejlesztők közé Luc Besson filmrendező, Sébastien Loeb raliversenyző, Thomas Pesquet űrhajós és Martin Solveig DJ. A legfrissebb újításhoz két svájci feltaláló-mérnök-pilóta, André Borschberg és Bertrand Piccard sikere adta az inspirációt: az általuk tervezett és irányított repülőgép volt az első, amely hagyományos üzemanyag nélkül, kizárólag a nap és a szél energiáját használva kerülte meg a Földet néhány évvel ezelőtt. Kettejük sikerét, a Solar Impulse létrejöttét dokumentumfilm és kültéri fotókiállítás keretében is megismerhetik a látogatók. (A kiállítás anyagában a napenergia vitorlázásban, hajózásban történő felhasználását bemutató fotók is szerepelnek, a francia és svájci projektek ezen a területen is úttörőnek számítanak.) Ezek a történetek a fenntarthatóságról, a technológiai fejlődésről, a korlátok leküzdéséről mesélnek, egy olyan helyszínen, ahol a számtalan modern épület ellenére mégis sok a zöld- és vízfelület, a hatékony energiafelhasználást napelemes panelek segítik, a közvetlen TGV-csatlakozás pedig lehetővé teszi, hogy a látogatók tömegközlekedéssel érkezzenek. (Párizsból mintegy másfél óra alatt elérhető a park, melyet gyaloghíd köt össze a vasútállomással.)

A Solar Impulse 2 projektet bemutató fotókiállítás 2019 márciusában (forrás: Kapusi J.)

A Futuroscope kimondott célja, hogy az oktatásnak, pontosabban a szórakoztatva oktatásnak, a természettudományos érdeklődés felkeltésének terepe legyen. Egyszerre játék és ismeretterjesztés, mérnöki és természeti csodákról, űrkutatásról, technológiáról, megújuló energiáról, ökológiáról, környezetvédelemről. A park és a környezetében felépült technológiai klaszter közötti kapcsolat része az iskolák bevonása, a képzőhelyekkel, egyetemi intézetekkel, cégekkel való együttműködés, nem utolsósorban pedig a kutatás, a tudományos pálya népszerűsítése. Ezért is fogadnak rendszeresen terepgyakorlatra, tematikus programokra érkező diákcsoportokat, akár Vienne megyén kívülről is. Egy-egy látványossághoz (pl. az energiakert) még oktatási segédanyagot is kidolgoztak.

Ma Franciaország minden régiójában vannak hasonló élményparkok, ami kisebb-nagyobb részben a Futuroscope sikerének is köszönhető. A Futuroscope úgy kombinálja az önfeledt szórakozást a tudományos ismeretterjesztéssel és a szemléletformálással, hogy közben élénk kapcsolatot ápol a környezetével, folyamatos innovációkkal jelentkezik, munkahelyeket teremt és számottevő idegenforgalmi bevételt generál.

A tanításhoz ajánljuk

1. Melyek az élménypark alapításának okai?
2. Mi az oka annak, hogy az élményparkban jellemzőek a visszatérő turisták is?
3. Melyek a Futuroscope közvetlen és közvetett gazdasági hatásai?
4. Készíts egy napos utazási tervet a környék turisztikai látnivalóinak bemutatására! Ábrázold a helyszíneket egy általad készített térképen!

Források

Geológiai hullámvasút Dél-Angliában: Bournemouth és a Jurassic Coast

KAPUSI JÁNOS

középiskolai tanár, Debrecen

geo.bethlen@gmail.com

Az Anglia déli partjait szegélyező sziklafalak egyszerre tekintélyt parancsoló és lenyűgöző képződmények, ezt meg tudja erősíteni mindenki, aki állt már a doveri fehér szikláknál tátott szájjal és fényképezőgéppel a kezében. A dél-angliai partok változatossága már önmagában is rendkívüli: abráziós kapuk, sziklatornyok, homokos-kavicsos strandok, hófehér falak, védett öblök, széles torkolatok és kisebb-nagyobb szigetek váltogatják egymást, bejárásukhoz hetekre lenne szükség. A különösen látványos Jurassic Coast legjavát viszont akár egy villámlátogatás keretében is fel lehet fűzni, az elmélyülés itt is elsősorban érdeklődés és pénztárca függvénye.

Középidő jelen időben

 A Jurassic Coast (fordításban Jura-part, de nem szokás így használni) a La Manche északi partján, Anglia délnyugati részén fekszik, Devon és Dorset megyék területén. Az Exe folyó torkolatánál fekvő Exmouth városától keleti irányban elnyúló partvidéket a csatornába nyúló Portland-sziget egy hosszabb és egy rövidebb szakaszra bontja. Swanage település szomszédságában a part hirtelen irányváltással északnak fordul, ezt tekintjük a Jurassic Coast keleti végpontjának. Az egymástól légvonalban 100 kilométerre fekvő végpontok között közel 200 millió év története sűrűsödik össze, és szinte minden dokumentált tengerparti felszínforma megfigyelhető.

A partvidék térképe (forrás: https://whc.unesco.org/uploads/nominations/1029.pdf)

A Jurassic Coast földtörténeti jelentősége nemcsak azokban a hatalmas kőzetrétegekben rejlik, amelyek – a névből adódóan – szinte tökéletes középidei rétegsort alkotnak, hanem a belőlük kihulló és sokak által ma is lelkesen gyűjtött fosszíliákban. Az ősmaradványokban gazdag partszakasz nagyjából két évszázaddal ezelőtt vonta magára először a paleontológusok és geológusok figyelmét, több felfedezés is kötődik a területhez, de ma már az amatőrök és a terepre vitt diákcsoportok is lelkesen gyűjtögetnek. Az építészek már régebb óta ismerték e partszakasz értékeit, hiszen az itt fellelhető, jó minőségű, ellenálló kövek (jellemzően a Portland stone néven ismert jura mészkő) tömegét építették be részben a partmenti települések, részben pedig a nagy tűzvész utáni London épületeibe.

A partvidék 2001-ben a világörökségi helyszínek listájára is felkerült, ezzel pedig szintet lépett az addig is élénk turisztikai érdeklődés. Elég a part mentén vezető South West Coast Path túraútvonalat követni Google Maps-en, és a kelet felé fiatolodó kőzetekben egymás után jelennek meg a szebbnél szebb sziklaformák Exmouth vörös triászkori kőzeteitől a Golden Cap piramisán és a Durdle Door sziklakapuján át az Old Harry Rocks vakítóan fehér krétamészkő tornyaiig. A tengerpart ma már jellemzően a strandolók, természetjárók, túrázók, biciklisek és ultrafutók birodalma, mintha ez lenne az élet rendje. Amit egykor a tenger borított, ma turisták árasztják el, különösen nyáron.

A túravezetői albumban – és a távolban balra – az Old Harry Rocks sziklaformái (A legenda szerint a nagyobb magányos sziklatorony maga a kalózkapitány Harry, a kisebb pedig a felesége – az abrázió miatt azonban már nem az első feleségét fogyasztja.) (fotó: Kapusi J.)

Dinó, kagyló, turisták: Durdle Door és Lulworth Cove

A Jurassic Coast leglátogatottabb része a keleti, Weymouth és Swanage közötti rész, egyes beszámolók százezres nagyságrendűre teszik az ide érkezők számát. Földrajztanárként és turistaként egyaránt lenyűgöz, ahogy az abrázió teljes formakincse kilép a tankönyvi tömbszelvény dimenziójából és megelevenednek a partot egészen szürreálisan átalakító erők.

A Durdle Door (fotó: Kapusi J.)

A Durdle Door hozzávetőleg tízezer évvel ezelőtt kialakult sziklakapuja filmek és videoklipek ismert kulisszája, Anglia egyik legtöbbet fotózott természeti csodája, de a Lulworth Cove kerekded öble is milliók fotóin szerepel – nem véletlenül. A gyűrt és dőlt rétegekből felépülő, olykor elég bonyolult szerkezetű formákon remekül tanulmányozható, hogy a jura és – itt már inkább – kréta kőzetek mennyire különböző mértékben tudtak ellenállni a külső erők kitartó munkájának. A magasabb pontokról készített fotókon rajzolódnak ki igazán azok a parttal párhuzamosan futó, összepréselődött kőzetsávok, amelyeket a hullámok eróziója a kőzetek eltérő keménysége miatt változó intenzitással pusztított le, így még pár, a víz fölé magasodó szikla erejéig kivehető az egykori partvonal. Ezért is annyira népszerű célpontja ez a hely a terepgyakorlatoknak és iskolai kirándulásoknak – noha nyilván a fürdőzők is élvezik a rendkívüli környezetet, az aprókavicsos strandot, nem is beszélve a sziklakapun átbukó hullámokkal birkózó kenusokról.

Bár a földtörténeti időszakokhoz és fosszíliákhoz kötődő elnevezések ezen a környéken adják magukat, nem kell ahhoz sok képzelőerő, hogy a sziklaboltív helyére egy, a fejét a víz alá engedő brontoszauruszt képzeljünk, de az öböl maga is inkább hasonlít kagylóra, mint bármi másra. A meggyűrődött mészkőfalak miatt a tengerparti séta valódi hullámvasút, de a zöld-fehér-kék panoráma kárpótol minden nehézségért. A látványosabb pontokon pedig a geológiai tanösvényekre jellemző ismertető táblák mutatják be a felszínformák szerkezetét és az azokat kialakító folyamatokat. A számtalan sziklába vájt lyukat, fülkét és az omlások nyomait látva izgalmas belegondolni, hogyan nézhet majd ki ez a partszakasz mondjuk öt-tízezer év múlva. (A tömegmozgások veszélyeire és a lezárt területekre jó angol szokás szerint mindenütt táblák figyelmeztetnek, bár sok turistát nem hat meg a tiltás.)

A Durdle Door környékének formakincse kelet felé pillantva (fotó: Kapusi J.)
A Durdle Door környékének formakincse nyugat felé pillantva (fotó: Kapusi J.)

A két látványosság nagyjából két kilométerre van egymástól, közöttük egy rendezett holiday park, míg West Lulworth mellett kisebb látogatóközpont épült ki a kirándulók kiszolgálására, utóbbit menetrendszerű buszjáratok is érintik. Lehetőség van rövid hajókirándulásra és kenutúrákra is. 2017 óta a parttól nem messze fekvő Lulworth Estate ad otthont a Bestival könnyűzenei fesztiválnak, amely még rátesz egy lapáttal az egyébként is kézzelfogható tömegturizmusra.

A Lulworth Cove (fotó: Kapusi J.)

Majdnem riviéra

Dél-Anglia üdülővárosait már a 19. században is nagy népszerűség övezte a kiváló klíma, a víz és a part mentén fekvő erdők miatt. A nyári középhőmérsékletek alig maradnak el a hazánkban megszokottaktól, a telek viszont enyhébbek. A Jurassic Coast nyugati kapujának számító Exmouthtól kicsivel nyugatabbra eső rész (Torquay központtal) sem véletlenül viseli az angol Riviéra elnevezést, de az elegáns épületek és a hajókikötők is a francia „névrokont” idézik. Az évi középhőmérséklet 10-12 °C fok körül mozog, a legmagasabb napi hőmérsékletek csak ritkán kúsznak 30 °C fölé. 2018 június-júliusában ez stabilan 25 és 30 °C között alakult, heteken át nem esett számottevő csapadék, ezt a britek éghajlati viszonyaik és tapasztalataik tükrében akár trópusi hőhullámnak is érezhették. (Nem véletlenül készültek képgalériák sárgára száradt parkokról, nyüzsgő mólókról – és titokban valószínűleg a katedrálisok árnyékában bikiniben pihenő helyiekről is.) A jövőben várhatóan északabbra tolódik Európa turisztikai súlypontja, ami Dél-Angliának kifejezetten előnyére válhat, hiszen táji és kulturális adottságai miatt nemcsak a strandolás céljából érkezők számára kínál tartalmas kikapcsolódási lehetőséget. A klímaváltozás következményei viszont a partok jövőjét is drámai módon meghatározhatják.

Közösségi „monitoring” oszlop egy Swanage környéki strandon: a nyílásba helyezett eszközzel készített, majd közösségi oldalakon megosztott fotókkal a látogatók egymástól függetlenül dokumentálhatják a part időbeli változásait. (fotó: Kapusi J.)

A Jurassic Coast egy-egy szelete már egynapos buszos kiruccanások keretében is felfedezhető. Több kisebb utazásszervező ajánlatait is érdemes mérlegelni, de általában tartalmasnak tűnő programok közül válogathatunk, melyek közül néhány nemcsak a sziklás partok élményét garantálják, de a környék kulturális értékeit is elérhetővé teszik az érdeklődők számára. A programokat érdemes kelet felől, a széles szállásarzenált kínáló Bournemouth irányából keresni, ahonnan kb. egy óra buszozás után már a jellegzetes sziklaformák közelébe férkőzhetünk.

Útközben érdemes megtekinteni a hangulatos Swanage-t, a látogatásom idején hangos diákcsoportok által „bevett”, gőzvasúttal is megközelíthető Corfe Castle-t, vagy éppen az Durlston Country Park területét. Az 1880-as években létrehozott birtokon stílszerűen egy földtörténeti áttekintést adó ösvény vezet a „kastélyhoz” (nem igazán tűnik annak, ma látogatóközpont, étterem és kilátó üzemel benne), ahonnan pár lépcsőfok után egy hatalmas, negyventonnás mészkőglóbuszhoz, a Great Globe-hoz érünk. A földgömb mögötti kőtáblákon a Naprendszerrel kapcsolatos információk sora olvasható. A part mellé kanyarodva, egy kőfejtő maradványai mellett egészen az Anvil Point világítótornyáig sétálhatunk.

 

A környék fontosabb nevezetességei (fotó: Kapusi J.)
A Durlston Country Park ösvényén egy-egy lépés kb. 30 millió évnek felel meg. (fotó: Kapusi J.)

Egy igazi üdülőváros: Bournemouth

A hagyományosan első számú déli üdülővárosként, a londoniak kedvenceként ismert Brightonnal szemben Bournemouth messzebb, kb. háromórás buszútnyira fekszik a fővárostól, de vonattal is közvetlenül elérhető. A körülbelül kétszázezres város Dorset megye legnagyobb települése. Turisztikai célponttá válásához a tengerparti fekvés mellett a kedvező éghajlat is hozzájárult, nyáron például nem sokban különbözik egy mediterrán üdülővárostól, de egész évben igen népszerű. A tengerpart adta nyitottság a kultúrára is átöröklődött: rengeteg szálláshely áll rendelkezésre és szórakozási lehetőségek sora adódik városszerte, de főként a mérföldeken át nyújtózó homokos strand és a központnak számító móló közelében. A játéktermek, fagyizók és a kötelező óriáskerék mellett a mólóról akár zipline-nal is visszacsúszhatunk a partra, a fáradtabb lábúak pedig strandnéző járattal gurulhatnak végig a promenádon.

Bournemouth képekben: a móló (Bournemouth Pier), a Lower Gardens parkja, a főtér és a strand a környék híres sziklaformáról mintázott mászóköveivel (fotó: Kapusi J.)

A város közepén, a névadó Bourne folyócska mentén létesített parksávba teniszpályák, büfék és szobrok ékelődnek (sőt, még egy madárröpde is!), közöttük sétálva csak arra kell figyelnünk, nehogy a patakba passzoljuk a parkban focizók labdáját. A város modern konferenciaközpontjában (BIC) egymást érik a koncertek, a kanyargós Old Christchurch Road-on a kulturális sokszínűség jegyében éttermek és gyorsbüfék sorakoznak. A dombokra felkúszó utcák pedig fogyasztásra és vásárlásra buzdítják a rengeteg járókelőt. Végignézve rajtuk, nehéz volt eldönteni, hogy az egyetemen, esetleg a városra jellemző nemzetközi nyelviskolák néhány hetes kurzusain tanuló-nyaraló, éjjelente buliból buliba zuhanó fiatalok vannak többen vagy a váratlanul beköszöntő hőség elől menekülő angolok.

A város futballcsapata pár éve már – közel évszázados története során először – a Premier League-ben szerepel, ami augusztustól májusig tovább bővíti a programlehetőségeket. A Bournemouth-szel nyugatról összenőtt kikötőváros, Poole pedig a Csatorna-szigetek és Normandia felé induló kompjáratai révén egyéb kirándulási lehetőségeket is tartogat, ha már a környéket kimerítettük.

A hátizsákos turisták szempontjából talán fontos megemlíteni, hogy Bournemouth sokkal alkalmasabb kiindulópont a tengerparti csillagtúrákhoz, mint a Jurassic Coast közepén fekvő, elegánsabb – és ebből következően drágább – Weymouth. A közöttük lévő barátságos kistelepülések jóval kisebb szálláskapacitással rendelkeznek, őket inkább megállók formájában érdemes felkeresni, hiszen már egy-egy rövidebb látogatás alkalmával is átélhető a vidéki Anglia romantikája.

Weymouth strandja, távolban a sziklás partok, jobbra lent a Jurassic Skyline körpanorámás kilátótornya (fotó: Kapusi J.)

Tanórai feldolgozáshoz ajánljuk

1.     Milyen éghajlati viszonyok között keletkezhettek a Jurassic Coast kőzetei? Azóta mely erők formálták azokat?

2.     Keressetek képeket, videókat a pusztuló kelet-angliai partokról az interneten! Hasonlítsátok össze a két partszakaszt formakincsük és jellemző felszínalakító folyamataik szempontjából!

3.     Keressetek rá Dél-Anglia néhány ismertebb településére, látnivalójára (pl. Dover sziklái, Canterbury, Hastings, Brighton, Salisbury, Stonehenge, Glastonbury, Isle of Wight, Exeter, angol Riviéra, Eden Project, Penzance, St. Michael’s Mount, Land’s End)! Válasszatok ki csoportonként egyet-egyet, és néhány kép segítségével mutassátok be azokat a többieknek!

4.     Nézzetek utána az Egyesült Királyság világörökségi helyszíneinek! Készítsetek rövid listát azokról, melyekről már hallottatok tanulmányaitok során!

 

Források

A partvidékről bővebben:

https://jurassiccoast.org/discover/things-to-do/jurassic-coast-highlights/

https://jurassiccoast.org/wp-content/uploads/2015/07/Jurassic-Coast-Miniguide.pdf

https://www.lulworth.com/visit/plan-your-visit/visitor-centre/

A földtörténeti háttér képekkel és ábrákkal illusztrálva:

https://whc.unesco.org/uploads/nominations/1029.pdf

http://www.southampton.ac.uk/~imw/durdle.htm

http://www.southampton.ac.uk/~imw/Harry-Rocks.htm

Bournemouth turisztikai weboldala: https://www.bournemouth.co.uk/

A „bajor tenger” és környezetének átalakulása a pleisztocéntől az antropocénig

ARDAY ISTVÁN

EKE Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet

arday.istvan@gmail.com

 

Néhány éve került a kezembe egy vaskos és a méretével arányosan nagyon érdekes, Bajorország természeti értékeit, a tájhasznosítást, a kultúrtájak átalakulását, a táj változását komplexen bemutató könyv. Ebben találtam egy lenyűgözően látványos légifotót a „bajor tengernek” is nevezett tavat, a Chiemsee-t tápláló Tiroler Achen folyó deltatorkolatáról. 2018 nyarán felkerestem az Achen-deltát, még egy drón is segítette a delta vidékének feltérképezését.

A Tiroler Achen folyó és deltája, háttérben az Alpok (fotó: Bartis Barna)

A München–Salzburg közötti autópályáról a Chiemsee déli részénél letérve néhány perc alatt elérhető a delta vidéke. A nyaralási szezonban azonban Németországban törvényszerű a forgalmi torlódás („Stau”). Ezért – és a bajor táj arculatának megismerése céljából – a Chiemsee-t északról megkerülő, az egykori Chiemsee-gleccser morénavonulatain kanyargó kisebb forgalmú utat választottuk a célpont megközelítésére. A tópart körben tele van élettel: északon és keleten nyüzsgő turistákkal, fürdőzőkkel, vitorlázókkal, horgászokkal; délen, a háborítatlan deltavidéken vízimadarakkal, halakkal, burjánzó vízi növényzettel. Furcsa is ez a markáns kettősség.

Az Alpok északi előterében keletkezett Chiemsee

A Chiemsee Bajorország legnagyobb, Németország harmadik legnagyobb tava (a Bodensee után). A tó partvonalának hossza 63,9 km, átlagos mélysége 26 m, a tómeder legmélyebb pontja 74 m. A Chiemsee név eredete – hasonlóan a Chieming település és a Chiemgau régió nevéhez – a 7–8. században élt, rejtélyes Chiemonevű személy nevére vezethető vissza. A tóból négy sziget emelkedik ki: a Herreninsel (Urak szigete), a Fraueninsel (Asszonyok szigete), a lakatlan Krautinsel (Fűszersziget) és a szintén lakatlan, szobaméretű (22 m2-es) Schalch-sziget. A középkorban a Krautinsel fűszereit és gyógynövényeit a Fraueninsel bencés kolostorának apácái hasznosították, innen ered a sziget neve. A Herreninsel és a 300 lakosú Fraueninsel egész évben a menetrend szerinti hajójáratokkal érhető el. A Chiemsee vizét az Alz szállítja az Inn folyóba, onnan pedig a Duna továbbítja a Fekete-tengerbe.

Balra a Fraueninsel, jobb szélen a Herreninsel, a két sziget között a Krautinsel (forrás)

 A jégformálta táj

Az Alpok északi előteréig nyúló gleccserek végmorénavonulatai által körbezárt mélyedésekben tavak (Chiemsee, Simsee, Waginger See, Wallersee stb.) képződtek. A Chiemsee az utolsó jégkorszak hagyatéka, mintegy 12 000 évvel ezelőtt alakult ki. A Chiemsee (a „bajor tenger”) vize az azonos nevű gleccser végmorénasáncai által körbezárt mélyedésben gyűlt össze.

Végmorénavonulatok az Alpok északi előterében (forrás)

 Nézzünk a Chiemsee mélyére!

Halászok számoltak be arról, hogy a tó fenekén szokatlan éles szélű nagy kövek megrongálták a horgászhálóikat. Egy részletes felmérés feltárta a sajátos szerkezetet, így bukkantak egy kettős kráterre. A kutatók szerint a Chiemgau meteoritkrátert találták meg a tó mélyén. Egyes vizsgálatok szerint a meteorit becsapódását cunami követte. A hatalmas hullámok által elsodort, különböző méretű és eredetű (pl. moréna) kőzeteket Chiemgautól keletre megtalálták.

A meteoritbecsapódás okozta mélyedés 3D modellje (forrás)

Egy kis kitérő: a holtjégből keletkezett tavak iskolapéldái

Az utolsó jégkorszak vége felé a „bajor tengertől” északra az Eggstätt és a Seeon közötti táj arculatát a visszahúzódó gleccserről leszakadozó holtjégdarabok határozták meg. A visszamaradó jégtömböket az olvadékvízből lerakódó kavics fedte be vagy vette körbe, majd az éghajlat melegebbé válásával a jég elolvadt és a felszínen kialakuló mélyedéseket víz töltötte ki.

A holtjég-darabokból keletkezett tóvidék kialakulásának magyarázata (forrás)

 Gyarapodó delta, zsugorodó „bajor tenger”

A Chiemsee-t tápláló legnagyobb folyó a Kitzbüheli-Alpok 944 km2-nyi vízgyűjtő területéről érkező 9,2 km hosszú Tiroler Achen. E vízgyűjtő terület meghatározó kőzete a szürke homokkő, ami könnyen erodálódik, ezért nagy mennyiségű hordalék kerül a folyóba. A Tiroler Achen folyó viszonylag sok kavicsot, homokot és lebegtetett anyagot szállít, aminek túlnyomó része a deltában rakódik le: naponta 10 kamionnyi kavicsot és iszapot rak le atóban. A kutatások kimutatták, hogy évente mintegy 258 000 mhordalék érkezik a „bajor tengerbe”, ebből mintegy 170 000 ma lebegtetett hordalék. Ennek eredményeképpen a delta egyre nagyobb mértékben terjeszkedik, így a folyó évente 5–10 méterrel lesz hosszabb, a torkolat ennyi idő alatt két focipályányi területtel terjeszkedik.

A Chiemsee területe 12 000 évvel ezelőtt kb. 300 kmkiterjedésű volt, mára 80 km2-re zsugorodott. A folyamatos hordaléklerakódás miatt a Chiemsee-nek még 7000–8000 évet „jósolnak”. Műszaki beavatkozások hatására a Tiroler Achen feliszapolódása valamelyest lelassult az elmúlt évtizedekben, azonban a költséges szabályozás – amely környezetvédelmi szempontból meg is kérdőjelezhető eljárás – inkább csak késlelteti a delta megállíthatatlan fejlődését.

A delta elnevezés az ókori görögöktől származik: felismerték, hogy a görög ∆ betű és a Nílus-delta alakja hasonlít egymásra. A Kr. e. 1. században élt Diodórosz ókori görög történetíró így fogalmazta meg: „A delta két oldalát a legkülső ágak írják le, alapját pedig a tenger alkotja, amelybe több kijáraton keresztül jut be a folyó vize”. Delták nemcsak tengerben alakulnak, hanem tavakban is. A szakirodalom a deltákat a folyó árteréhez sorolja. Kisebb esésűek, mint általában az ártér. Ahol az ártér deltává alakul,  esése megtörik és a folyómeder szétágazik. A deltákat alakjuk szerint is szokták csoportosítani, pl. „madárláb” deltája van a Mississippinek, ívelt a Nílusnak. A Tiroler Achen torkolata az utóbbi típusba tartozik.

A Tiroler Achen ívelt deltatorkolata, háttérben a Chiemsee (fotó: Bartis Barna)
A torkolat madártávlatból (fotó: Bartis Barna)

 Az ember és a természet ugyanazt akarja: élni a tó körül

A 20. század második felében a Chiemsee szennyvízterhelése nagymértékben megnövekedett. 1989-re csatornahálózatot építettek ki a tó körül, azóta a víz minősége ismét javult. A tó természetes növényzetét túlnyomóan nádasok alkotják, távolabb ártéri erdők dominálnak fűzzel és égerrel. A tó és környezete a vízimadarak paradicsoma: 1950 óta a háromszázötven bajorországi ismert madárfaj közül háromszázat regisztráltak a Chiemsee körül. Száznegyvenöt madárfaj rendszeresen itt költ, húsz–negyvenezer vízimadár minden évben itt tölti a telet.

A tó körül strandok, kempingek, kikötők, kerékpárutak és éttermek vonzzák a turistákat, ezáltal fokozódott a környezetterhelés, ráadásul csökkent a deltavidéken a komoly szűrőfunkciót betöltő nádasok területe is. A tó tágabb környezetében és a vízgyűjtő területen a mezőgazdasági tevékenység, az erdőgazdálkodás, a vadászat, valamint a települések terjeszkedése utal a kultúrtájjá alakulásra.

Vízimadarak paradicsoma (forrás)

A Chiemsee és a tágabb környezetének utóbbi néhány évtizedben jellemző tájhasználata is indokolttá teszi az új földtörténeti kor, az antropocén használatát (a kor bevezetését már több szakember is javasolta). Hiszen az ember egyre nagyobb területet hasított ki magának a tó körül és a Tiroler Achen vízgyűjtő területén, folyamatosan terhelte a felszíni vizeket, alakította saját igényeinek megfelelően a táj arculatát, veszélyeztette a természet és a társadalom között kialakult labilis, könnyen felbillenő egyensúlyt.

Az elmúlt évtizedek intézkedései megszüntették az ember korlátlan hatalmát. Napjainkban e terület – különösen a folyó torkolatvidéke – szigorú védelem alatt áll. 1954 óta az Achen-delta természetvédelmi terület, központi része nem látogatható, azonban több magaslati pontról gyönyörködhetünk a tó madárvilágában. 1976 óta az Achen-delta és a Chiemsee élővilága a ramsari nemzetközi természetvédelmi egyezmény (nemzetközi jelentőségű vizes élőhelyek védelméről szóló egyezmény) védelme alatt áll.

A tanításhoz ajánljuk

Feladatok

  1. Hogyan formálták a táj arculatát a pleisztocén gleccserei? Mely képződmények utalnak ma is az egykori eljegesedésre?
  2. Mi okozza a Chiemsee körüli tájhasználat kettősségét?
  3. Hogyan alakult ki a deltatorkolat?
  4. Keress az atlaszban különböző alakú deltatorkolatokat!
  5. Mi a különbség a Chiemsee, valamint az Eggstätt és Seeon közötti tóvidék képződése között?
  6. Mi lenne a következménye annak, ha nem építették volna ki a tó körül a szennyvízcsatorna-hálózatot?
  7. Mi a ramsari egyezmény célja?
  8. Mire utal az antropocén elnevezés? Érvelj a földtörténeti kor bevezetése mellett és ellen!

 

Irodalomjegyzék

  • Butzer, K. W. 1986: A földfelszín formakincse. – Gondolat Kiadó, Budapest. pp. 188–190.
  • Frobel, K. (szerk.) 2013: Achtung Heimat. Bayers Natur neu entdecken. – Volk Verlag München. 6 p.
  • https://rsis.ramsar.org/RISapp/files/RISrep/DE95RIS.pdf
  • https://www.chiemseeagenda.de
  • https://www.chiemseeagenda.de/uploads/article/download/2714/Vogeltermine-Plakate_2018-kpl-1d-287x410mm-fly_high.pdf
  • http://www.impact-structures.com/2012/06/chiemgau-impact-a-probable-doublet-meteorite-crater-in-lake-chiemsee
  • https://www.gstadt.de/entdecken/chiemsee
  • https://goo.gl/maps/RhVP8yt2Drs

 

Hogyan űzte a globalizáció a Lappföldre a Mikulást?

MAKÁDI MARIANN
ELTE TTK FFI Földrajz szakmódszertani csoport

makadim@caesar.elte.hu

 

Ki ne tudná, hogy december 6. Miklós nevenapja, hiszen e nap köré legendák és szokások sokasága kötődik régtől fogva. Nincs, aki valamilyen formában ne találkozott volna ezekkel vagy talán még a jóságos, nagyszakállú Mikulással is, aki a Lappföldön ajándékokkal megrakott rénszarvasszánjára pattanva száguldja át Európát, hogy megajándékozza a gyerekeket. Ám a Mikuláshoz kötődő mai szokások és azok eredete meglehetősen távol állnak egymástól a térben és szellemiségükben egyaránt.

Szent Miklós egyházi ábrázolása (forrás)
A Mikulás klasszikus romantikus ábrázolása (forrás)

Persze mint minden szokásnak, a Mikulás-kultusznak is van valóságalapja, hiszen a Mikulás alakjában a 3–4. század fordulójának Szent Miklós püspöke él tovább világszerte, nemzedékek sokasága számára. De ki is volt Szent Miklós? A gyerekek, a diákok és a tengerészek védőszentje. Élettörténete több bizonytalanságot tartalmaz, alapvetően a 13. századi Legenda Aureában (latin nyelvű legendagyűjtemény) megjelent leírások alapján élt tovább a történelem során. Eszerint Miklós egy gazdag család gyermekeként született a kis-ázsiai Patarában (ma Gelemiş, Antalya tartomány, Törökország) valószínűsíthetően Kr. sz. 270–286. között (de még a 245 év is felbukkan születési dátumaként). Csakhogy már kisgyermekként árvaságra jutott, mert szüleit elvitte egy járvány. Nagybátyjához, a patarai érsekhez került, kolostorban nőtt fel, így talán nem is csoda, hogy a papi hivatást választotta. Emberszeretetének és segítőkészségének híre messzi földre eljutott. 270-ben egy zarándokútról hazafelé tartva betért imádkozni Myra (ma Demre, Antalya tartomány, Törökország) városába. Ennek a cselekedetének püspöki cím lett a vége, melyet 52 éven át viselt. Hogyan lett az akkori anatóliai főváros püspöke? A legenda szerint komoly küzdelem folyt a város püspöki székéért, mert az könnyű gazdagságot ígért. Hatalmaskodó és korrupt önjelöltekből nem volt hiány az akkori püspökválasztáskor sem. Ezért a püspöki kar az egyik főpap jósló álma alapján úgy határozott, hogy az a felszentelt pap legyen a püspök, aki aznap elsőként lépi át a város kapuját. Nos Miklós pap volt az. A városlakók mindig hálával gondoltak vissza erre az eseményre, mert a püspök egyszerű emberként a néppel együtt élt, figyelt a gondjaikra, tanított és szeretetet hirdetett. Ebből táplálkozik a Mikulás-legenda alapja.

Myra különös szépségű város sziklafalba faragott épületeivel (forrás)

A kolostor szomszédságában élt egy elszegényedett nemesember, aki úgy elnyomorodott, hogy betevő falatra is alig jutott a családjának. Három eladó lánya volt. Tudták, hogy mindnyájuk boldogsága aligha teljesülhet, hiszen a férjhezmenetelhez hozomány kell. Úgy gondolták, hogy ez azzal teremthető elő, ha valamelyiküket eladják szolgának.  Egy este azon vitatkoztak, hogy ki hozza meg az áldozatot a többiekért. Az utcán ballagó püspök a család ablaka alatt meghallotta az alkudozást. Nem tétovázott, visszasietett a templomba, ahol egy marék aranyat kötött egy kendőbe, majd bedobta a család ablakán. A lányok azt hitték, csoda történt. Egy év múlva ugyanebben az időben egy újabb keszkenő aranyat dobott be a második lánynak. A lépteit meghalló lányok kiszaladtak a ház elé, s úgy látták, egy pirosruhás öregember sietett el a sötétben. A harmadik évben ezen a napon nagyon hideg volt, ezért zárva voltak az ablakok. Ekkor a püspök felmászott a sziklaoldalban épült ház tetejére, és a nyitott tűzhely kéményén dobta be az aranyat. A kincs a legkisebb lány harisnyájába pottyant, amit éppen ekkor akasztott ki száradni. Az emberek a városban egyre erősebben kezdték hinni, hogy ezen a téli napon a havas Taurus hegységből jön le a városba az ajándékot osztó tél-apó. Persze később kitudódott, hogy a püspök az ajándékozó, aki később névnapja előestéjén édességet és apró ajándékokat osztogatott a gyerekeknek. Ebből a legendából táplálkozik a 19. század óta a városokban az a szokás, hogy az ablakokba kitett zoknikba, kitisztított cipőkbe piros zacskókba csomagolt édességet és gyümölcsöt hoz a Mikulás.

Az ajándékosztó Szent Miklós-legenda ábrázolása: Fra Angelico A három szűz férjhez adása című festményén (forrás)

A püspök feltehetően 343. (vagy 350.) december 6-án hunyt el, így szentté avatása után a keresztény egyház ezt a napot választotta ünnepnapjának. Nyugat-Európában már a középkorban megjelent a mai Mikulás-ünnep elődje, amelyen a gyerekeket apró ajándékokkal lepték meg szüleik. Ünneplése hazánkban is kötelező volt 1560–1611 között (ennek emlékét őrzik településneveink, pl. Kunszentmiklós, Szigetszentmiklós, Törökszentmiklós). Azt követően december 6-át megtartható emléknappá minősítették át.Az emléknaphoz kötődő ajándékozás általános szokássá a 19. század végén, szláv közvetítéssel vált, a neve is erre utal (Mikulas = Miklós). Azonban e nap egyházi kötődése még a két világháború között is erős volt: a Mikulás a mennyben lakott, a gyerekeket az égből figyelte. Alakjának erkölcsi szerepe is volt, hiszen a jó gyerekeket ajándékozta meg finomságokkal angyalok segítségével, a rosszaknak virgácsot adatott a krampuszokkal. Sőt, egész éven át figyelte a gyerekeket, s éves cselekedeteik alapján „ítélt”.

A rénszarvasok vontatta szánon érkező Mikulás ábrázolása képeslapon (forrás)

Aztán – főleg amerikai hatásra – a Mikulás egyre inkább ajándékhozó alakká vált. Sőt, mivel a ma egyre terjedő felfogás szerint az ajándékot már nem kell kiérdemelni, az „alanyi jogon jár” minden gyereknek, az ajándékozás úgymond „kötelezővé” vált. Így hát a Mikulás erkölcsi „bíróból” lassan kívánságokat teljesítő „csomagküldő szolgálattá” vált. Kilenc repülő rénszarvas vontatta szánjával december 25-én egyetlen éjszaka alatt körbe rohanja a Földet, és szétszórja ajándékait (nem kis teljesítmény, 40 000 km 10-12 óra alatt!). Azokat az ajándékokat, amelyeket megrendeltek tőle. Hiszen a gyerekek analóg vagy elektronikus levelet írhatnak a Mikulásnak, amiben leadhatják a rendelésüket (lásd a párhuzamot az internetes vásárlással!). A városokat ellepik a Mikulás-ügynökök, joviális, kedves alakjával termékek millióit (a Coca-Colától a szörfdeszkáig) és általában a vásárlást reklámozzák. A legendából táplálkozó jóságos, pocakos, öreg Mikulás képzetét felváltotta a dinamikusan száguldó „futár-Mikulás”.

Mikulásfalva (Santa Claus Village) Rovaniemi mellett a sarkkör közelében, azaz finnül, Napapiirinél (forrás)

Ha a Mikulás megrendelést teljesít, akkor valahol telephelyének is kell lennie. Ezt előbb a finnországi Korvatunturira (Fül-hegy; é. sz. 68°04’25”; k. h. 29°04’25”), majd a lappföldi Rovaniemi (é. sz. 66°30’05”; k. h. 25°44’05”) közelébe, az Északi sarkkörre találták ki. (Igaz, ma már nem teljesen a sarkkörön van Mikulásfalva, mert a planetáris precesszió következtében a sarkkör évi 20 métert vándorol, jelenleg észak felé.) Azt hihetnénk, hogy a nagy hó és a titokzatos északi fény romantikája helyezi ide „Télapó” lakhelyét. Valójában részben csillagászati, részben vallási alapja van. Ugyanis az északi népeknek (főképp a vikingeknek) volt egy kereszténység előtti szokásuk, miszerint a téli napforduló idején megajándékozták egymást. A legősibb skandináv isten, Odin éppúgy ajándékokkal megrakott szekéren száguldozott az északi égbolton, mint a finn Mikulás, azaz Joulupukki. Ma repülővel érkezik a világ bármely részére édességet osztogatni, s szelfik milliói készülnek látogatásakor. Amúgy is, a Mikulás kétlaki, hiszen postacíme is kettő van: az Északi sarkkör (96930 Artic Cicle, Finnland) és az attól még 300 km-re északra fekvő Korvatunturi. (Újabban a sarkkörit  irodája helyeként, Korvatunturit pedig szülőhelyeként tüntetik fel.) A két hely közötti hatórányi autóút persze repülő szánnal mindössze 4-5 perc. A Mikulás hivatalos honlapja pedig minden földlakó számára elérhetővé teszi bármikor (magyarul itt). Így kebelezte be a globális üzleti világ egy szentéletű ember emlékét.

A Mikulás két otthona (Google térkép)

Forrás:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Mikulás

http://tortenelemcikkek.hu/node/310

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/343_december_6_szent_miklos_puspok_halala/

Új V4 a láthatáron?

KAPUSI JÁNOS

középiskolai tanár, Debrecen

geo.bethlen@gmail.com

 

Egy több forrásból megerősített hír szerint Szerbia, Románia, Bulgária és Görögország mérlegeli annak a lehetőségét, hogy közösen megpályázza a 2030-as labdarúgó-világbajnokság megrendezését. Azon túl, hogy mekkora realitása is lehet ennek a potenciális pályázatnak (pl. az argentin-uruguayi-paraguayi centenáriumi pályázattal, esetleg egy angol tervvel szemben), a hír valami másról is szól. Amikor több állam közösen pályázik egy sportrendezvény „megszerzésére”, a közös múlton, a kultúrák hasonlóságán, az évszázados szomszédságon felül gyakran meglévő gazdasági vagy informális együttműködések húzódnak a háttérben. Hogy csak a focit említsük, a 2026-os torna megrendezésére vállalkozó USA-Kanada-Mexikó trió, vagy a korábbi VB- és EB-koprodukciók (belga-holland, koreai-japán, lengyel-ukrán) esetében egyáltalán nem (volt) meglepő az együttműködés, mint ahogy az sem érne senkit váratlanul, ha a visegrádi országok nyújtanának be közösen egy pályázatot.

A fenti négy állam kezdeményezése is egy informális együttműködésen alapszik, amelynek kezdete 2017 októberére, a bolgár, a román, a szerb és a görög miniszterelnök várnai találkozójára datálható. A visegradpost.com – élve a lehetőséggel – azonnal Várnai Négyekre (Four of Varna) keresztelte az együttműködést. A pályázatról szóló hírekben pedig már a „balkáni négyek” szókapcsolat szerepel, amely nemcsak a földrajzi kontextust rögzíti, hanem előrevetíti a négy ország további együttműködését, elsősorban a V4-ekéhez hasonló területeken, mint például a gazdasági növekedés, a közös infrastruktúra-fejlesztés, a befektetések ösztönzése, az energiabiztonság, a régió stabilitásának megőrzése és természetesen a jobb európai érdekérvényesítő képesség. Ahogy az egyik miniszterelnök fogalmazott, ez a négy állam kaput nyit az Európai Unió felé, közben pedig falként védi is, utalva itt az EU külső határaira. A balkáni stabilitás kérdése az év első felében lezajlott bolgár EU-elnökség, a görög-macedón névvita, a koszovói-szerb feszültség vagy a Bosznia-Hercegovinában kiéleződő migrációs konfliktusok fényében különösen fontosnak tűnhet.

Találkozó Szalonikiben (Forrás: https://www.balkaneu.com/quadrilateral-summit-of-bulgaria-greece-romania-and-serbia-in-thessaloniki/)

A várnai egyeztetést belgrádi és bukaresti találkozó követte, 2018 júliusában pedig Szalonikiben találkoztak az állami vezetők, a hírek szerint itt fogalmazódott meg először a pályázat ötlete Ciprasz görög miniszterelnök részéről. Bár mind a négy országban kiemelt figyelem övezi a futballt, a sportág nagyon is hasonló problémákkal küzd, a pénzügyi problémáktól a létesítmények és az utánpótlás helyzetén át egészen a korrupciós ügyekig. Nem is beszélve arról, hogy – egy-két kivételtől, fellángolástól, illetve a topcsapatokig eljutó játékosaiktól eltekintve – sem válogatott, sem klubszinten nem tekinthetők az európai futballelit állandó résztvevőinek. De tudjuk, a döntéshozatal szempontjából nézve ez általában nem akadály.

Feladatötletek órai feldolgozáshoz

  1. Melyik érintett országban találkoztak először a „négyek” képviselői?
  2. Milyen közös földrajzi, kulturális és gazdasági vonásokat mutatnak a fenti országok? Milyen téren mutatkoznak jelentős különbségek közöttük? Használjatok atlaszt, weboldalakat és statisztikai adatforrásokat (pl. Indexmundi) is!
  3. Tegyük fel, hogy a pályázatuk sikeres lesz. Milyen típusú fejlesztésekre lesz majd feltétlenül szüksége a négy pályázó országnak?
  4. Az együttműködés még nagyon friss, de könnyen lehet, hogy pár éven belül már külön országcsoportként hivatkozhatunk majd a négy országra. Csoportokban dolgozva tervezzetek logót a „négyek” számára! A logó színeivel, szimbólumaival utaljon az egyes országokra és a közös együttműködésre is!

Források

Reuters, visegradpost.com, greekdiplomaticlife.com, balkaneu.com, nso.hu

A Kaukázus gyöngyszeme, Grúzia (3. rész)

KARANCSI ZOLTÁN

SZTE JGYPK Földrajzi és Ökoturisztikai Tanszék

karancsi@jgypk.u-szeged.hu

 

A cikk a GeoMetodika 2018. évi 3. számában megjelent tanulmány részletesebb változata, amelyet három részletben adunk közre.

 

Benyomások Grúziából

Szvánföldet elhagyva a Rioni alföldjén, a Likhisz-hegységen, majd számos völgymedencén  keresztül tartó hosszú utazás után érkeztünk meg az ország fővárosába, Tbiliszibe. Folyója a Kura, az országban a leghosszabb, amely Anatólia hegyeitől a Kaszpi-tengerig mintegy 1500 km hosszan kanyarog. A mai város területét a 6. századig erdő borította, ahová solymával rendszeresen járt vadászni az akkori király, Vahtang Gorgasz. Az egyik alkalommal a király madara, miután elkapott egy fácánt, még a levegőben megszédült és lezuhant. Hosszas keresés után a király egy hőforrásban találta meg elpusztult madarát. A tragikus esemény emlékére kiirtatta az egész erdőt, és a helyén megalapította Tbiliszit, amelynek neve a grúz „tpili” szóból ered, ami „meleg helyet” jelent, utalva a településen található számos hőforrásra. Ezekre fürdők települtek, amelyek fontos szerepet töltöttek be a város életében. A város, amely csak 1801-ben került orosz fennhatóság alá, különböző kultúrájú (grúz, örmény, orosz, azeri, török, német, perzsa, francia) lakosságának köszönhetően az első világháború végéig jelentős kulturális és kereskedelmi kapocs maradt Oroszország és Nyugat-Európa, valamint a Közel-Kelet között.

Tbiliszi a Narikalaból. A posztmodern csőszerű építmények színház- és kiállítócsarnoknak épültek. Felettük az elnöki palota. A Kura folyót a különleges formájú Béke gyaloghíd íveli át.

A mai város építészetileg meglehetősen eklektikus. Hagyományos épületeik lapos tetejű, keleties jellegű, többnyire domboldalra épült házak voltak nagyméretű fa erkélyekkel. Ezek fecskefészekszerűen követték egymást úgy, hogy az alsó épület teteje a felső udvara volt. Tbiliszi legősibb épülete a várostól délre magasodó hegytetőn megépített 4. századi vár maradványa (Narikala). A középkori keresztény templomok, valamint a 19–20. század elején épült lakóépületek mellett a 21. század építészete is képviselteti magát.

Tbiliszi legősibb épülete, a Narikala (4. század), egy középkori templom és a hagyományos faerkélyes lakóházak

A belváros központjában kialakított Rike-parkban két formabontó, cső alakú fémépület hívja fel magára a figyelmet. Ezek a korábbi elnök, Szakaasvili idejében épültek, de az elnök távozása után a belső munkálatok félbeszakadtak, így a tervezett posztmodern színház és kiállítócsarnok máig befejezetlen maradt. A Kura felett átívelő Béke híd Michelle De Lucchi olasz építész tervei alapján készült. A tervek nem igazán nyerték el mindenki tetszését, még tüntetés is volt a túl modern híd megvalósulása ellen, ennek ellenére megépítették, és 2010-ben átadták. Azóta – csakúgy, mint a párizsi Eiffel-torony esetében – megváltozott az emberek véleménye, sőt a város jelképévé vált az extravagáns híd.

A Béke híd éjszakai kivilágításban

Mindezek mellett a modern építészeti megoldásokat képviselik a városban egyre nagyobb számban megjelenő különleges formájú felhőkarcolók is. A város egyik legmonumentálisabb látnivalója a Szentháromság-székesegyház, a 2004-ben felszentelt templom a grúz ortodox egyház főtemploma. Építése során hatalmas felháborodást keltett, hogy helyén egy ősi örmény temetőt dózeroltak el.

A Szentháromság-székesegyház (Szameba)

A város felett a Grúz Anyácska (Kartvisz Deda) hatalmas alumínium szobra látható, amit 1958-ban állítottak fel Tbiliszi megalapításának 1500. évfordulója alkalmából. A mosolygó női alak egyben a grúz néplélek megtestesítője is, aki bal kezével bort kínál a baráti szándékkal közeledőknek, míg a jobb kezében lévő karddal lesújt Grúzia ellenségeire.

A fővárosban megkóstoltuk a híres nemzeti ételt, a hacsapurit. Ez egy tésztaféleség (hasonló a lángosunkhoz), amibe nemcsak belesütnek, belegöngyölnek sajtot, hanem meg is szórják reszelt sajttal, esetleg túrós sajttal töltik meg. Persze számos recept létezik a kb. tízféle hacsapuri elkészítésére. Találkoztunk egy különleges csemegével is a város bazársorán. A csurcselát talán mustkolbászként fordíthatnánk, de sokan egyszerűen csak grúz snickersként emlegetik. Leginkább szőlőszüret idején must és liszt sűrű főzetéből készítik azt a szirupot, amibe cérnára fűzött olajos magvakat (leginkább mogyorót és diót) mártogatnak, majd ezeket a „kolbászkákat” kiszárítják, amit azután feldarabolva fogyasztanak.

Csurcselaárus standja Tbilisziben

Tbilisziből indul a híres grúz hadiút, a Kaukázus hegyláncait átszelő egyetlen biztonságosan járható útvonal, amely összeköttetést teremt a Kaukázuson túli népekkel. A közel 200 km-es út egyik végén Tbiliszi található, a másikon Vlagyikavkaz, az Oroszországhoz tartozó Észak-Oszétia fővárosa (jelentése: „urald a Kaukázust”). A grúz hadiútról a Kr.e. 1. században már Sztrabón, görög földrajztudós is megjegyzi Ibériáról szóló útirajzában, hogy az út nehéz és veszélyes. Valójában akkor lett hadiút, amikor a 19. században az orosz katonák észak felől kiépítették. 1861-ben fejezték be, ezután kerültek orosz fennhatóság alá a Kaukázustól délre eső területek. A hadiút elnevezés sem véletlen, hiszen ezek nem annyira kereskedelmi utak, mint inkább mindig is a hadak vonulásának útvonalai voltak. A vad sztyeppei nomádok itt törtek be, hogy megrengessék a grúz keresztény civilizációt. A valódi kereskedő-karavánok a meredek, omlásveszélyes, és különféle bandák által uralt utak helyett inkább a biztonságosabb Kaszpi-tenger melletti parti utat választották.

Tbiliszitől 23 kilométerre északra, a Kura és az Aragvi folyók összefolyásánál épült az ősi főváros Mcheta, amely Kr. e. 3. századtól a Kr. u. 5. századig az Ibériai Királyság, majd 800 éven keresztül a Grúz birodalom fővárosa is volt.

Mcheta, az ősi főváros a Kura és az Aragvi folyók összefolyásánál

A várossal szemben az Aragvi túloldalán lévő hegygerinc csúcsán áll Grúzia legszentebb helye, a Szent Kereszt-kolostor (Jvari). Itt a hegyormon állíttatta fel Szent Nino az első keresztet, amit szőlővesszőkből saját hajával kötött össze, miután egy látomásban Szűz Mária erre kérte. A grúz kereszt vízszintes szárai ezért lefelé mutatnak és a nyíl formát mutató kereszt az ég, vagyis Isten felé mutat. Ekkor (337-ben) vette fel a kereszténységet Nana királynő, majd férje, III. Mirian ibériai király, és innentől lett Örményország után másodikként Grúzia is keresztény ország. A negyedik század végén egy kis fatemplomot emeltek a kereszt mellé, majd a 6. században épült meg kőből a ma is látható kereszt alapú kolostor.

A Szent Kereszt-kolostor

Bár az ókorban Mcheta a térség egyik legnagyobb városa volt, mára egy csöndes múzeumvárossá vált, amelynek legfőbb látnivalója legősibb temploma, a Szvetichoveli-székesegyház. Ez a grúz ortodox egyház központja, az ország második legnagyobb egyházi épülete. A székesegyház helyén épült Grúzia első temploma. Neve (szvetichoveli = teremtő pillér) a legendák szerint onnan származik, hogy amikor az első keresztény király elhatározta egy templom építését a palota kertjébe, a mesterek sehogy sem bírták megmozdítani azt a hatalmas gerendát, amit fő tartópillérnek szántak. Ekkor Szent Nino egész éjszaka imádkozott, mire egy alak a mennyből segített, és reggelre mindenki nagy meglepetésére állt a hatalmas gerenda. Több mint 100 évvel később ennek a fatemplomnak a helyén épült a mai székesegyház. A korábbi templomból megmaradt pillért Szent Nino életéből vett jelenetekkel díszítették, hogy a szent áldásos tevékenységét felelevenítsék, így a székesegyház is örökölte elődje nevét, a pillért pedig az „élet pillérjeként” emlegetik. A katedrálist a 18. században falakkal és bástyákkal erősítették meg. A Székesegyház és a Szent Kereszt-kolostor 1994 óta kulturális világörökség.

Tovább utazva a hadi úton Ananuri 17. században épült erődtemplománál álltunk meg. Az erőd fekvése igazán festői, amióta (1986) az Aragvi visszaduzzasztott víztározója, a „Zsinvali-tenger” veszi körül. Templomának falán a kereszt mellett gyakori motívumként jelenik meg a faragott szőlőfürt is, ami jól mutatja a szőlő- és borkultúra jelentőségét Grúziában.

Ananuri erődtemploma

Ananuri után a hadiút tovább emelkedik. Mielőtt elértük volna a csúcsot, a meredek völgyoldalt tagoló hatalmas méretű, folyamatosan fejlődő eróziós árkok látványa kápráztatott el bennünket. Ezen folyamatok megindításában jelentős szerepe van a hagyományos gazdálkodásnak, ami ebben a régióban a legeltető állattenyésztést jelenti. Az állatok a meredek völgyoldal legelőit járva patáikkal felszaggatják a gyepet (taposás erózió), amely így nem tudja megvédeni az alatta lévő talajt, vagyis a csapadék lemossa, erodálja, egyre mélyebb barázdákat, majd árkokat, végül eróziós völgyeket létrehozva. A lehordott üledék a lejtő alján hatalmas legyező alakú törmelékkúpokban halmozódik fel. Ez a folyamat a völgyoldalban lévő településeket is veszélyezteti.

Eróziós árkokkal, völgyekkel tagolt völgyoldal

A csúcson kis oszét falu, Gudauri található, amely mára az ország egyik legjelentősebb síközpontjává fejlődött. Felkapaszkodva egy mellékgerincre lenyűgöző kilátás nyílt a völgyre, a gerinc túloldalán pedig az Aragvi forrásvidéke, és a kevésbé forgalmas hadiút tűnt a szemünk elé. Visszafelé egy nyáját terelő lovas birkapásztor keresztezte utunkat.

A grúz hadiút az Aragvi forrásvidékén
Nyáját terelő birkapásztor a Magas-Kaukázusban

Amikor másnap továbbindultunk, először lefelé vezetett az út, majd ismét emelkedni kezdett, egészen a Kereszt-hágóig. Mielőtt elértük volna a hágót, megálltunk egy kilátónál, amelyet az orosz–grúz barátságról neveztek el, de valahogy nagyon idegennek tűnt ebben a különlegesen szép természeti környezetben. Alkotója (Zurab Cereteli) színes mozaikokon mutatja be a szovjet tudomány fejlődését. A 35 éves alkotás letöredezett szegélye, hiányzó, repedezett mozaik darabjai jelzik az idő múlását.

Az Orosz–Grúz Barátság emlékműve

A kilátóról kitekintve a patak méretű Aragvi völgyét láthattuk. A 2379 méter magasságban lévő Kereszt-hágó nevét a csúcson álló kereszt után kapta. A hágó a Nagy-Kaukázus legalacsonyabb hágója, de még így is magasabb az ismert európai hágóknál (Szent Gotthárd-hágó 2112 m, Simplon-hágó 2009 m). A hágó járhatóságát az teszi lehetővé, hogy az észak felé futó Terek-folyó völgye a Magas-Kaukázus gerincvonalán keresztül hátravágódott dél felé az Aragvi-folyó vízgyűjtőjének rovására, ezért a két folyó völgyfője nem a 3000-5000 méteres csúcsoknál, hanem a 2379 méteres Kereszt-hágónál találkozik. A hágó után az út legszebb szakasza tárult elénk. A Terek-folyó keskeny völgyét hatalmas bércek övezik, közöttük is legmagasabb a Kazbek (5047 m), melynek oldalát gleccserek borítják. Ez a vidék korábban pusztító lavináiról volt híres, de mára zárt alagutak és galériák épültek az utak védelmére. A terület aktivitását mutatják a mélyből feltörő, ásványokban gazdag forróvizes források, amelyek közelében édesvízimészkő-teraszok képződnek. Változatos színüket a vízből kiváló fémionoknak (vas, mangán) köszönhetik.

Az Aragvi forrásvidéke

Kazbegi településen ismét terepjárókba szálltunk, hogy feljuthassunk a 2170 méter magasságban a 13–14. században épült Gergeti Szentháromság kolostorhoz. Az andezitből emelt templom egyike a középkori grúz templomépítészet remekeinek.

A 2170 méter magasan lévő Gergeti Szentháromság kolostor

A kolostortól legszebb a hóborította Kazbek vulkán látványa, amely még a jégkorszakban is aktív volt. Nem csoda, hogy a legendák szerint a „grúz Prométeuszt”, aki felelős a tűz elrablásáért, a Kazbekhez láncolták. A fenséges látványban azonban nem mindenki gyönyörködhet, ugyanis gyakran borítják felhők a vulkánt. Nekünk szerencsénk volt, két órás felhők mögötti bujkálás után a szégyenlős Kazbek – ha rövid időre is – de megmutatta magát. A hadiút utolsó állomása az orosz határ melletti Gveleti-vízesés volt, amely egy különleges mikroklímájú, buja vegetációval borított völgyben található.

A szégyenlős Kazbek (5047 m) 
 Visszatérve a fővárosba a következő utunk Kelet-Grúziába, Kahétiába vezetett. Ezt a festői tájat joggal nevezik Grúzia gyöngyének. Éghajlati és talajviszonyai miatt mezőgazdasági, elsősorban szőlőtermő-bortermelő vidék. A szőlőskertek legnagyobb része az Alaszani-folyó völgyében található. A tudósok szerint Grúzia a szőlő egyik őshazája, régészeti kutatások bebizonyították, hogy a szőlőtermesztést, borászatot már Kr.e. 5-4. évezredben is ismerték itt. Jelenleg 400 szőlőfajtát tartanak számon Grúziában, s a legjobbak éppen itt az Alaszani völgyében teremnek. Szinte nem volt olyan ásatás, ahol ne találtak volna földbe ásott hatalmas bortároló edényeket (kvevriket). A korai szőlőtermesztést, borászatot nyelvészeti kutatások is megerősítik, ugyanis a bor grúz elnevezése (gvino) rokon a latin vinummal. Az ezeréves grúz templomok gyakori díszítő motívuma a szőlőlevél és a szőlőfürt, de a grúz abc betűi is a tekergős szőlőszárakat, kacsokat utánozzák. Természetesen mi is megkóstoltuk a csodálatos grúz borokat, először egy családnál vendégeskedtünk, majd egy nagyüzemi borászat borkóstolóján vettünk részt. Egyik helyben sem csalódtunk.

A térség központja Szignahi városa, ahonnan feltárul előttünk az Alaszani-folyó völgye, azon túl pedig a távolban a Nagy-Kaukázus hófedte bércei. A várost a szerelem városának is nevezik mert állítólag hangulatos macskaköves utcáin sokan esnek szerelembe. Itt találjuk Grúzia egyik legfontosabb zarándokhelyét, a Bodbei-kolostort, ahol Szent Nino sírja található.

Szignahiból az Alaszani völgye és a Dagesztáni-Kaukázus

Utolsó megállónk Grúzia legrégibb városa, a Kura folyó sziklás partjába vájt Upliszcihe barlangváros, amelynek első barlangépületei a Kr. e. 2. évezredben készültek. A település nevének jelentése: „az Úr erődítménye” A település fénykorát a Kr. e. 6. század és a Kr. sz. 1. század közé teszik, amikor is 20 000 ember lakott itt. Volt királyi székhely, és a selyemút részeként fontos kereskedelmi központ is. A 12. században veszített fontosságából, majd a következő században, miután a mongolok kifosztották, véglegesen elvesztette jelentőségét, végül az 1920-as földrengés a város nagy részét elpusztította. A település feltárását csak az 1960-as években kezdték el.

Upiszcihe barlangvárosa

Mindezek alapján látható, hogy Grúzia sok szempontból különleges ország, nagyon sok élményt tartogat az ideérkező turisták számára. A természet sok helyen még szinte érintetlen, de a turizmus fejlődésével ez bizonyosan meg fog változni. A vendégszerető grúz nép mindent megtesz azért, hogy valóban úgy érezzük, hogy egy gazdag kultúrájú földi paradicsomban járunk. Akkor hát irány Grúzia!

Javasolt feladatok a cikk feldolgozásához

  1. Miféle környezeti problémákkal küzd a csodálatos tájakkal rendelkező Grúzia?
  2. Melyik fővárosi építmény megépítése ellen tüntettek az emberek?
  3. Sorolj fel a grúz hadiút mentén néhány látnivalót!
  4. Melyik Grúzia legősibb városa és mik voltak hanyatlásának okai?
  5. Készíts plakátot képpel és szöveggel, amivel egy turistát szeretnél meggyőzni arról, hogy miért érdemes Grúziába utazni!
Valamennyi fotó a szerző felvétele.

Felhasznált és ajánlott irodalom

  • Ambrus G.–Adamkó P. 2016: Inverse Everest. Csúcs a mélyben. A Földgömb, 12. pp. 26–43.
  • Balázs D. (szerk.) 1993: Magyar utazók lexikona. Panoráma Kiadó, Budapest, 464 p.
  • Barna B. 2017: Grúzia és a Kaukázus. Túrakalauz. Kornétás Kiadó, Budapest, 166 p.
  • Bánkuti G. 1974: Grúzia. In: Bakcsi Gy. et al. (szerk.): Szovjetunió. Panoráma Kiadó, Budapest, pp. 508–552.
  • Csintalan L.–Erőss Á. 2016: A nemlét három árnyalata: a Kaukázus el nem ismert államainak kialakulása és kilátásai. Földrajzi Közlemények. 140. 4. pp. 328–345.
  • Csüllög G.–Szabó P. 2008: Kaukázuson túli országok – Grúzia. In: Horváth G.–Probáld F.–Szabó P. (szerk.): Ázsia regionális földrajza. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, pp. 361–364.
  • Déchy M. 1907: Kaukázus. Kutatásaim és élményeim a kaukázusi havasokban. Athenaeum Kiadó, Budapest, 478 p.
  • Gönyei A. 1974: Kaukázus. In: Bakcsi Gy. et al. (szerk.): Szovjetunió. Panoráma Kiadó, Budapest, pp. 34–36.
  • Gulyás A.–László P. 2015: A jégfejű hegyen – A Kazbek télen. A Földgömb, 4. pp. 43–49.
  • Gyuricza L. 2009: A turizmus nemzetközi földrajza. Dialóg Campus Kiadó, Pécs, 320 p.
  • Karácsonyi D. 2008: A grúz hadiút. A Földgömb. 6. pp. 35–42.
  • Kern Z. 2006: „Glaciális tünemények a Kaukázusban” Százhúsz esztendővel Déchy Mór után. A Földgömb. 7. pp. 32-–37.
  • Kirschner P. 2015: Látvány, íz, élmény – Grúziában gördülve. A Földgömb, 4. pp. 16–29.
  • Nemerkényi A. et al. 2008: Délnyugat-Ázsia természeti viszonyai – a Kaukázus-vidék. In: Horváth G.–Probáld F.–Szabó P.(szerk.): Ázsia regionális földrajza. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, pp. 91–97.
  • Németh D. 2015: Abházia. A Kaukázus geopolitikai börtönében. A Földgömb, 4. pp. 50–55.
  • Székely A. 1978: Szovjetunió I. Természetföldrajz. Gondolat Kiadó, Budapest, 561 p.
  • Polgárdy G. 2006: Százötven éve született marosdécsei Déchy Mór. Hétszer a hóhatár felett a Kaukázusban. A Földgömb, 7. pp. 38–41.
  • https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_Georgia_(country)

A Kaukázus gyöngyszeme, Grúzia (2. rész)


KARANCSI ZOLTÁN

SZTE JGYPK Földrajzi és Ökoturisztikai Tanszék

karancsi@jgypk.u-szeged.hu

A cikk a GeoMetodika 2018. évi 3. számában megjelent tanulmány részletesebb változata, amelyet három részletben adunk közre.

 

Benyomások Grúziából

Kutaiszi 2012-ben, magyar mérnökök segítségével épült modern repülőterére éjjel érkezve szembetűnő a különleges megvilágítású irányítótorony, amit a maga 58 méterével a legnagyobbak között tartanak számon.

A Kutaiszi repülőtér modern irányítótornya

Ugyanebben az évben költözött a városba Tbilisziből a parlament is. Fiatal kora ellenére különösen meglepő, hogy az állam legreprezentatívabb épülete és annak környezete meglehetősen elhanyagolt. Ennek okára nem kaptunk választ.

Az új grúz parlament épülete Kutaisziban 

Első utunk a szubtrópusi Adzsaria fővárosába, Batumiba vezetett, amely az ország harmadik legnépesebb települése. Amellett hogy fontos kereskedelmi központ, jelentőségét forgalmas tengeri kikötője és egyre fejlődő turizmusa adja. Éppen ezért folyamatosan épülnek a tengerparti hatalmas szállodakomplexumok és apartmanházak, ami jól jelzi az ingatlanpiac megélénkülését. A városban lehetőséget kaptak korunk sztárépítészei, hogy megvalósítsák álmaikat. Persze mint minden grúz városnak, Batuminak is van egy „másik arca”, a város szegényeinek lakóhelyei, amelyek már korántsem olyan látványosak, és legszívesebben elrejtenék a turisták szeme elől.

 

Batumi modern tengerparti központja irodaházakkal, a mini óriáskerékkel díszített műszaki egyetem toronyháza, és a kép jobb szélén a 145 méteres ABC-torony, amelyen a DNS-spirálhoz hasonlóan csavarodó szalagon a grúz ábécé 4 méteres betűi kaptak helyet.

 

Modern szálloda Batumi tengerpartján
Szürreális épület (Fehér étterem) Batumi tengerpartján 
Batumi kevésbé mutogatott „másik arca” 

A városban nagyon szép parkok, modern szobrok is helyet kaptak. Az Európa téren áll Médeia szobra, kezében aranyszínű báránybőr látható. A szobor az aranygyapjú legendájának állít emléket, hiszen az egykori Kolkhiszt a görög mitológia az aranygyapjú földjeként említi. A mítosz szerint a görög istenek elhatározták, hogy megszerzik a gazdagságot, boldogságot hozó aranygyapjút. Az istenek kedvence, Jaszón útnak is indul az Argó nevű hajón Kolkhisz felé (ez a jelenet is rajta van a szobron). Erósz nyilával szerelemre lobbantják a kolkhiszi király lányának, Médeiának a szívét Jaszón iránt, aki így a királylány segítségével, minden nehézséget leküzdve megszerzi az isteneknek az aranygyapjút. Egy másik – modern, mozgó – fém szobrot is a szerelem ihletett. Ali és Nino – avagy a grúz Rómeó és Júlia – varázslatos szerelmi története egy megtörtént tragikus esetet elevenít fel. Ali, egy azeri muzulmán arisztokrata család sarja az első világháború idején beleszeretett a szépséges grúz keresztény hercegnőbe. A társadalmi és kulturális ellentétek miatt mégsem lehettek egymáséi, végül Ali a háború áldozatává válik.

Médeia az aranygyapjúval a kezében (Davit Khmaladze szobra, 2007,)
Ali és Nino szobra (Tamar Kvesitadze szobra, 2010,)

Batumitól 10 km-re a párás, szubtrópusi, évente mintegy 3000 milliméternyi csapadékkal öntözött Adzsar-hegység nyugati lejtőjén, a Zöld-fokon hozták létre 1925-ben az ország legjelentősebb botanikus kertjét azzal a céllal, hogy az orosz turistáknak ne kelljen Európába vagy Afrikába utazniuk, hogy szubtrópusi vegetációban gyönyörködhessenek.

Dracéna és legyezőpálmák Batumi botanikus kertjében
Bambuszerdő Batumi botanikus kertjében 

Adzsaria szubtrópusi területei kedveznek a méltán híres grúz tea termesztésének is, ezért a programunkban is szerepelt egy teaültetvény és egy teafeldolgozó üzem meglátogatása. A látogatás azonban nem egészen úgy sikerült, ahogy azt mi vártuk. Maga a látott ültetvény inkább elhanyagoltnak tűnt, de még nagyobb csalódás volt az állítólag karbantartás, felújítás miatt éppen nem működő üzem látványa, ahol a borzasztó állapotok (elhanyagolt, omladozó, piszkos munkaterületek, poros, rozsdás gépek) ellenére a beérkező tealevelek osztályozásának és a csomagolás munkafolyamatainak nyomait láthattuk. Talán legérdekesebbek azok a harmadosztályú tealevél-töredékből téglaformájúvá összepréselt darabok voltak, amelyek bebálázva vártak az elszállításukra. Ezek a Sztálin-tégla néven ismert préselt teák a közép- és belső-ázsiai piacokon még mindig jól eladhatók, mivel ott még kevéssé számít a minőség, a bejáratott márkahűség miatt pedig a mai napig a cirill CCCP betűket, valamint a sarló és kalapács jelet is belepréselik a termékbe.

Adzsariai teaültetvény 
A legrosszabb minőségű, préselt tealevelekből készült „Sztálin-tégla”, mint a grúziai teagyár terméke

Batumitól délre, a török határ mellett fekvő Szarpi kavicsos strandján szerettünk volna megismerkedni közelebbről a Fekete-tenger vizével, de a rossz idő miatt csak a legelszántabbak próbálkoztak a nem túl barátságos vízbe merülni. Folytattuk utunkat észak felé a Rioni-alföldön keresztül az Enguri folyó völgye felé, eközben érintettük a Kolkheti Nemzeti Parkot, amely 1999-ben a Rioni torkolatvidékén kialakított vizes élőhelyek védelmére jött létre (Ramsari terület). Elérve az Enguri folyót megcsodáltuk a már 1961-ben elkezdett, de csak 1987-ben átadott, 4 millió köbméter beton beépítésével elkészített Enguri-duzzasztógátat, amelynek impozáns méretei (szélessége 750 méter, magassága 271,5 méter) lenyűgözik a látogatókat. Jelenleg az ország áramtermelésének közel felét szolgáltatják turbinái. A létesítmény érdekessége, hogy míg a duzzasztógát grúz, addig az áramtermelő egységek a szakadár abház területen találhatók.

Az Enguri-duzzasztógát 

Az Enguri a Magas-Kaukázusból ered a Skhara-gleccser olvadékvizeként. A gleccserek finom szemcseméretű üledéke bekerül az olvadékvízbe. A gleccserpatakok kőzetliszttől zavaros, szürkés színű vizét gleccsertejnek nevezik. Ez a sajátos szín végig követhető az Enguri folyóban is.

Az Enguri folyó 

Tovább haladva már a Magas-Kaukázus hófedte csúcsai keretezik a tájképet. A hóhatár itt 3000 méter körül van. A hóhatár felett kialakulnak a firngyűjtő medencék, ahol 6–8 méter vastag hóból, annak összetömörödésével nagyjából 1 m vastagságú firn, vagy csonthó keletkezik, amiből ha az tovább tömörödik, kipréselődnek a légzárványok is, és ebből születik a kb. 5–10 cm vastag gleccserjég. Ha belegondolunk, hogy a jelentős gleccserek vastagsága akár az 1 km-t is meghaladhatja, elkezdhetjük a számolgatást, hogy vajon mennyi hóra volt ahhoz szükség?

Ma is tartó glaciális folyamatok alakítják a Magas-Kaukázus csipkés gerincét 

Közben megérkeztünk Szvánföld (Szvanéti) központjába, Mesztiába. A város jellegzetességei a lakótornyok, amelyeket a 9–13. század között épültek. Ezek a tornyok átvészelték az évszázadokat, és máig fennmaradtak. Eredetileg a családok gazdagságát szimbolizálták, de menedéket nyújtott a családok között zajló vérbosszúk idején is, mert csak létrán lehetett bejutni a felső szobákba. A tornyoknak fontos szerepük volt nemcsak a szván, hanem a grúz kultúra megőrzésében is, hiszen amikor az arabok, perzsák, mongolok vagy törökök dúlták fel a szomszédos Grúziát, addig ide a magas hegyek közé egyetlen hódító sem merészkedett. Ezekben a vérzivataros időkben ezért a grúzok felküldték értékeiket a szvánokhoz, akik a tornyokban rejtették el azokat.

Mesztia különleges lakótornyaival 

A néprajzkutatók szerint Szvánföld egy élő néprajzi múzeum, hiszen szerintük sehol Európában nem őrződtek meg úgy a középkori hagyományok és szokások, mint itt. Az UNESCO 1996 óta a Világörökség részének tekinti a szván tornyokat és a hegyi falvakat. Igaz, 2004-ig a rossz közbiztonság miatt szinte járhatatlan volt az egyetlen idevezető út, azóta azonban felszámolták a rablóbandákat, és óriási fejlesztésekbe kezdtek. Új utak épülnek, és ma már minden faluba bevezették az áramot. A turizmusfejlesztésnek köszönhetően megépült Mesztiában a szupermodern repülőtér is. Napközben a város utcáin gyakran találkozhatunk sétáló, esetleg egy hatalmas kaukázusi pásztorkutya által terelgetett, vagy éppen az út menti füvet legelő szarvasmarhákkal, de pár nap elteltével már azon sem lepődtünk meg, hogy kora reggel lovak legelésznek a település főterén.

A helyi szarvasmarhák és kutyák barátságosak az idegenekkel 

A várost keresztülvágó Mesztiachala folyó a völgybe érve lerakja a hordalékát, és több ágra szakad. Különleges élményt nyújt a folyóvölgyből felszálló felhők látványa a tornyokkal, és a háttérben húzódó havas csúcsokkal. Egész Szvánföldről, így Mesztiából is hiányoztak a hulladékgyűjtők, pedig nagy szükség lenne rájuk. Sok helyen botlottunk alkalmi szemétlerakókba, amiben esetleg a házi állatok turkáltak, vagy éppen a szél vitt egy-egy darabot tovább. A legnagyobb meglepetést az okozta, hogy a folyó egyik törmelékszigetén halmozták fel a kommunális hulladékot, talán abban reménykedve, hogy az olvadékvizek idővel továbbszállítják a völgyből.

Kommunális hulladéklerakó a Mesztiachala völgyében 

A következő nap visszatértünk az Enguri völgyébe, és továbbhaladtunk Usguli település felé, ami szintén az UNESCO világörökség része. Ide már nem vezet aszfaltút, ezért buszunkat terepjáróra cseréltük. Útközben megcsodálhattuk a Kaukázus egyik legszebb hegyét, a 4710 méteres Ushbát, amit szépsége és nehézsége miatt méltán neveznek a Kaukázus Matterhornjának.

A két csúcsú Ushba 

Usguli igazi középkori hangulatot árasztó, 2000 méter felett elhelyezkedő település, amely így egy tábla szerint Európa legmagasabb folyamatosan lakott települése (!).

Usguli középkori hangulatot árasztó települése 

Saras utcáit járva, kövekből hevenyészett módon összetákolt rozsdás bádoglemezekkel, palával fedett épületeit látva az az érzésünk támadt, hogy itt megállt az idő. Néhány vaskapura krétával felírt (Bar, Taxi), vagy fából összeeszkábált bódé ajtajára festett felirat (WC) azonban mutatja, hogy a turizmus már ide is elért. A település rozzant szván tornyai felett is eljárt az idő. Van köztük magasabb, de vékony, vagy alacsonyabb, de tömzsi, sőt akad köztük ferde torony is. Egyiket-másikat már csak összedrótozott sarokpántok tartanak egyben. Az itt élők hagyományosan állataikat legeltetik a környező legelőkön, de egyre többen élnek a turizmusból is. A településen keresztülfolyó Enguri völgyét követve egy egykori gleccservölgyben jelentős morénalerakódással, és hosszú időn keresztül megmaradó hófoltokkal találkozhatunk.

A hagyományos állattenyésztés Szvánföldön 
Az Enguri völgyében lerakódott moréna és hófoltok, valamint a völgy végén a Skhara 

A völgy végén megpillantjuk Grúzia legmagasabb csúcsát, az 5201 méter magas Skharát.

Grúzia legmagasabb csúcsa, a Skhara (5201 m) 

Feladatok a cikk feldolgozásához

  1. Indulj el a Fekete-tenger partjáról Batumitól Tbilisziig, majd fordulj északra és menj térképen az orosz határig! Milyen tájakon haladtál keresztül? Milyen ott az éghajlat? Vajon milyen mezőgazdaság, ipar alakult ki ott? Használj éghajlati, földtani térképeket!
  2. Melyik külső erő játszotta a legjelentősebb szerepet a hegységek felszínének kialakításában?
  3. Mekkora részesedése van az Enguri-duzzasztógátnak Grúzia áramtermeléséből?
  4. Mit nevezünk Sztálin-téglának?
  5. Mennyi hóból keletkezik egy 1000 m vastagságú gleccser?
  6. Mire szolgáltak a szván tornyok?
  7. Melyik Grúzia folyamatosan lakott, legmagasabb települése?

Források

Valamennyi fotó a szerző felvétele.

Ambrus G.–Adamkó P. 2016: Inverse Everest. Csúcs a mélyben. A Földgömb, 12. pp. 26–43.

Balázs D. (szerk.) 1993: Magyar utazók lexikona. Panoráma Kiadó, Budapest, 464 p.

Barna B. 2017: Grúzia és a Kaukázus. Túrakalauz. Kornétás Kiadó, Budapest, 166 p.

Bánkuti G. 1974: Grúzia. In: Bakcsi Gy. et al. (szerk.): Szovjetunió. Panoráma Kiadó, Budapest, pp. 508–552.

Csintalan L.–Erőss Á. 2016: A nemlét három árnyalata: a Kaukázus el nem ismert államainak kialakulása és kilátásai. Földrajzi Közlemények. 140. 4. pp. 328–345.

Csüllög G.–Szabó P. 2008: Kaukázuson túli országok – Grúzia. In: Horváth G.–Probáld F.–Szabó P. (szerk.): Ázsia regionális földrajza. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, pp. 361–364.

Déchy M. 1907: Kaukázus. Kutatásaim és élményeim a kaukázusi havasokban. Athenaeum Kiadó, Budapest, 478 p.

Gönyei A. 1974: Kaukázus. In: Bakcsi Gy. et al. (szerk.): Szovjetunió. Panoráma Kiadó, Budapest, pp. 34–36.

Gulyás A.–László P. 2015: A jégfejű hegyen – A Kazbek télen. A Földgömb, 4. pp. 43–49.

Gyuricza L. 2009: A turizmus nemzetközi földrajza. Dialóg Campus Kiadó, Pécs, 320 p.

Karácsonyi D. 2008: A grúz hadiút. A Földgömb. 6. pp. 35–42.

Kern Z. 2006: „Glaciális tünemények a Kaukázusban” Százhúsz esztendővel Déchy Mór után. A Földgömb. 7. pp. 32-–37.

Kirschner P. 2015: Látvány, íz, élmény – Grúziában gördülve. A Földgömb, 4. pp. 16–29.

Nemerkényi A. et al. 2008: Délnyugat-Ázsia természeti viszonyai – a Kaukázus-vidék. In: Horváth G.–Probáld F.–Szabó P.(szerk.): Ázsia regionális földrajza. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, pp. 91–97.

Németh D. 2015: Abházia. A Kaukázus geopolitikai börtönében. A Földgömb, 4. pp. 50–55.

Székely A. 1978: Szovjetunió I. Természetföldrajz. Gondolat Kiadó, Budapest, 561 p.

Polgárdy G. 2006: Százötven éve született marosdécsei Déchy Mór. Hétszer a hóhatár felett a Kaukázusban. A Földgömb, 7. pp. 38–41.

https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_Georgia_(country)

 

A Kaukázus gyöngyszemei I.

KARANCSI ZOLTÁN

SZTE JGYPK Földrajzi és Ökoturisztikai Tanszék

karancsi@jgypk.u-szeged.hu

A cikk a GeoMetodika 2018. évi 3. számában megjelent tanulmány részletesebb változata, amelyet három részletben adunk közre.

 

A legenda úgy tartja, hogy Isten hat nap alatt teremtette meg a világot, és a hetedik napon pihenni készült. Ekkor kopogtattak az ajtaján. A grúzok jöttek követségbe, mondván: felosztottad a földet, mindenkinek juttattál, csak rólunk feledkeztél meg! Az Úr zavartan vakarta meg a tarkóját, majd így szólt: ejnye, fiaim, igazatok van, de mit tehetek, már csak egyetlen darabka földem van, amit magamnak tettem félre öreg napjaimra. Tudjátok mit? Ha már hibáztam, jóvá kell tennem, ezért nektek adom, legyen a tiétek!

Valóban nem sok olyan szép és természeti értékekben gazdag vidék van a világon, mint Grúzia

A hegyekkel keretezett Mesztia városa (fotó: Karancsi Z.)

A hazánknál kisebb, majdnem kereken 70 000 km2 területű ország rendkívül változatos domborzatú, hiszen feltöltött alföldekkel, zárt medencékkel és állandó hóval fedett magashegységekkel egyaránt találkozhatunk itt. Ennek megfelelően az éghajlata is igen változatos: nyugaton szubtrópusi, keleten száraz kontinentális, északon a magassággal változó éghajlat jellemző.

Nekünk magyaroknak is szerepünk volt abban, hogy a világ jobban megismerhette ezt a vidéket. Az első magyar felfedezők 1829-ben jutottak el a Kaukázusba az első orosz katonai expedícióval, amelynek vezetője egy magyar származású lovassági tábornok, Emánuel György volt. Hozzá csatlakozott az őshazakutató Besse János is, akinek erről az útjáról 1838-ban jelent meg könyve Párizsban. Gróf Zichy Jenőnek (1837–1906, politikus, Ázsia-kutató, az MTA tiszteletbeli tagja) a 19. század végén az volt a rögeszméje, hogy a Zichy név grúz eredetű, amely a Grúziában gyakori Cici, Cicisvili név torzulása. Ennek felderítésére három expedíciót is szervezett régészekkel, néprajzkutatókkal a Kaukázusba. Az expedíció tagjai elsősorban az állítólagos kaukázusi őshazát keresték (amiről azóta bebizonyosodott, hogy téves feltevés volt), de az ott élő népek életét, sorsát, múltját is a világ elé tárták. Az expedíció eredményeit hat kötetben, magyar és német nyelven tárták a nyilvánosság elé. A Zichy család egy másik tagja, Zichy Mihály (1827–1906, festő, grafikus, az illusztrálás és a magyar romantikus festészet kiemelkedő alakja) fiatalon került ki Oroszországba, ahol a cárok udvari festőjeként 49 évet töltött el. Több évig alkotott Grúziában is, ahol többek között illusztrálta a híres grúz költő, Sota Rusztaveli „Tigrisbőrös lovag” című nemzeti eposzát. A nagy tisztelet jeleként szobrot is állítottak neki Tbiliszi egyik parkjában.

Harmadik honfitársunk, Déchy Mór (1851–1917, utazó, geográfus, a Magyar Földrajzi Társaság alapító tagja) hegymászóként sorra hódította meg a Kárpátok és az Alpok legmagasabb csúcsait (ő volt az első magyar a Mont Blanc-on és a Matterhornon is), majd olyan hegyvidéket keresett, ahol még nem jártak hegymászók. Így esett a választása az akkor még ismeretlen Kaukázusra, amelynek csúcsai meghódítása mellett a hegység földtani, felszínalaktani, néprajzi megismerését is céljául tűzte ki. Összesen hét expedíciót szervezett a hegység minél alaposabb megismerésére. Eredményeit 1907-ben egy gyönyörűen illusztrált kötetben (Kaukázus. Kutatásaim és élményeim a kaukázusi havasokban) jelentette meg magyarul. Németül egy bővített, három kötetes változatot adott ki.

A 20. század második felében főleg Tardy Lajos (1914–1990) művelődéstörténész, író, műfordító – aki hosszabb ideig volt Grúziában hadifogságban – foglalkozott sok írásában a kaukázusi országgal, és kutatásai során a magyar művelődéstörténet több olyan vonatkozására derített fényt, amely kapcsolatban áll a grúzok kultúrájával. Már ezek az utazók és tudósok is leírták, és ma is sok helyen olvashatunk arról, hogy a grúzok alapvető jellemvonása a vidámság, vendégszeretetük pedig nem ismer határt. S ha mindez nem lenne elegendő indok az utazásra, az újabban már a térségbe is irányuló olcsó fapados repülőjáratok is arra késztethetik az utazót, hogy saját szemével lássa a Kaukázus Svájcának nevezett Grúzia természeti és kulturális értékeit.

Utazásunk útvonala (szerk.: Karancsi Z.)

Európa vagy Ázsia?

Az első földrajzi kérdés, ami felmerül: melyik földrészen található a Kaukázus? Európa és Ázsia határait először a német geográfus, Karl Ritter írta le. Ő a Novaja Zemlja – Urál hegység – Ural folyó – Kaszpi-tenger – Nagy-Kaukázus – Fekete-tenger – Márvány-tenger – Égei-tenger – Földközi-tenger vonal mentén húzta meg a határvonalat. Ezen hagyományos elhatárolás a Kaukázus esetében megkérdőjelezhető, mert természetföldrajzi szempontból egyveretű tájat oszt ketté. Ezért a geográfia mai álláspontja szerint a Kaukázus északi peremén lévő Kuma–Manics-árok tekinthető a két kontinens határának.

                              A Kaukázus felosztása, határai (szerk.: Karancsi Z.)

Ez a kérdés más szempontból is fontos. Ha ugyanis az eredeti, a Nagy-Kaukázus vízválasztó gerincén végigfutó határokat vesszük figyelembe, akkor a hegység legmagasabb csúcsa, az 5642 méteres Elbrusz Európa legmagasabb pontja is egyben (több 5000 méter feletti csúcs is található a hegységben!), letaszítva a trónról az Alpok legmagasabb csúcsát, a 4810 méteres Mont Blanc-t. Ennek az lett a következménye, hogy a hegymászók között sokan ma is Európa legmagasabb csúcsaként tekintenek az egyébként jóval nagyobb kihívást jelentő Elbruszra. Érdekesség, hogy 1985-ben egy amerikai hegymászó, Richard Daniel Bass létrehozott egy új megmérettetést, a „hét csúcs” („seven summits”) mászást, amely a hét kontinens legmagasabb csúcsainak meghódítását tűzi ki célul, és ezen a listán még ma is az Elbrusz szerepel Európa legmagasabb csúcsaként.

Az elhatárolás nehézségeit az is jól mutatja, hogy a területen található Grúzia és Örményország ősi keresztény gyökerei révén inkább az európai kultúrkörhöz, míg az iszlám Azerbajdzsán, valamint az orosz fennhatóságú, főleg ugyancsak muszlim hitű népek által lakott területek (közülük a leginkább ismertek Csecsenföld, Ingusföld és Dagesztán) inkább Ázsiához tartoznak. Ennek ellenére a Kaukázus országai (Grúzia, Azerbajdzsán, Örményország) a sportversenyek kapcsán rendszeresen az európai kvalifikációs zónában indulnak.

A Kaukázus, ahol mozog a Föld

A Kaukázus, amely az Eurázsiai-hegységrendszer fiatal (középidő végétől tartó) szerkezeti mozgásai során a bezáródó Tethys üledékeiből gyűrődött fel, alapját tekintve sokkal idősebb, hiszen a hegység magját mintegy 400 millió éves kaledóniai és körülbelül 300 millió éves variszkuszi hegységképződés során keletkezett vagy átalakult kőzetek alkotják. Az Afrikai-lemezről letöredezett mikrolemezek és az Eurázsiai-lemez egymásnak feszülése máig tartó szerkezeti mozgásokat (intenzív kiemelkedéseket, földrengéseket) eredményez. Bár a vulkáni tevékenység főleg a harmadidőszakban volt jellemző, még a negyedidőszakban is voltak aktív vulkánok (pl. Kazbek). A vulkáni tevékenység következtében jelentős érckészletek is képződtek, az utóvulkáni működés pedig számos ásvány- és gyógyvízforrás kialakulását eredményezte. Mindezek alapján nem meglepő, hogy a Nagy- és a Kis-Kaukázus felépítésében mélységi magmás, vulkáni kiömlési kőzetek, átalakult és üledékes (mészkő, márga, homokkő, flis, agyagpala) egyaránt részt vesznek.

A hegységek magashegyi formakincsének kialakításában döntő szerepe volt az eljegesedésnek. A jégkorszak során óriási kiterjedést elért gleccserek azonban mára jelentősen visszahúzódtak, egykori 50–60 km-es hosszuk mára 13–15 km-re csökkent. A Fekete-tenger partvidéke felé lealacsonyodó Magas-Kaukázus déli előterében (Abházia) egy 2000–3000 méter vastag jura kréta korú karsztvidék mészköveiben jöttek létre a világ legnagyobb aknabarlangjai, köztük a 2196 méter mély Krubera Voronya-barlangrendszer, amelyet csak 2004-ben fedeztek fel. A Nagy- és Kis-Kaukázus között egy változatos medencevidék húzódik (Transzkaukázus). A táj közepén emelkedik a Likhisz-hegység, amely egyrészt összeköttetést teremt a Kaukázus északi és déli vonulatai között, másrészt elválasztja egymástól a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger vizeit, vagyis a csapadékosabb Rioni-alföldet a szárazabb Kura–Araksz-alföldtől. A síkságokat az egykori tengeröblök feltöltésével a folyók hódították el a tengertől. A jelenleg is tartó földtani folyamatok eredményeként a hegység központi vonulata évi 1 centiméterrel emelkedik, míg a tőle délre lévő feltöltött alföldek, medencék ugyanennyit süllyednek.

Tengeri határ

Grúziát nyugatról a Fekete-tenger határolja. Nevének eredete az ókorba nyúlik vissza, vízének színe alapján nevezték el. Ez tudományosan is helytálló, hiszen szapropél (rothadó iszap) üledékének valóban sötét a színe a benne élő szulfidogén baktériumok következtében. A Fekete-tenger az egykori Tethys összezsugorodott maradványtavainak egyike (a Kaszpi-tengerrel és az Aral-tóval együtt). Medencéje két részre osztható. A déli nagyobb medencéje az Eurázsiai-hegységképződés övezetében fekvő, fiatal besüllyedt katlan, amelynek legnagyobb mélysége meghaladja a 2200 métert. Ezzel szemben a jóval kisebb északi része (Azovi-tenger) a Kelet-európai-síkság fiatalon elöntött pereme, ahol a tenger mélysége a 200 métert sem éri el. A tengerbe ömlő nagy folyók kiédesítik a tenger felső 150 méteres részét (1,8% sótartalom). Ugyanakkor a Földközi-tenger – Dardanellák – Márvány-tenger – Boszporusz vonal mentén magasabb (3,8–4%) sótartalmú, a felszíni vízrétegek alá szoruló, sűrűbb víztömeg jut be a medencébe, annak ellenére, hogy a szorosoknál magas küszöbök nehezítik a mélységi vizek mozgását. Mivel a két vízréteg között nincs függőleges áramlás, ezért a Fekete-tenger a rosszul szellőzött tenger tipikus példája. Mélyebb vizei oxigénhiányos, élet nélküli víztömeget alkotnak. A lehulló szerves anyag az oxigén hiánya miatt nem bomlik el. A tenger fenekén rothadó iszap (szapropél) keletkezik, amiből kéntermelő baktériumok tevékenysége miatt kén-hidrogén oldódik a tengervízbe. A tenger aljzatán felhalmozódó szerves anyagból néhány tíz millió év alatt kőolaj keletkezik. Ezért a Fekete-tengerben élő növényfajok száma (660 faj) elmarad más tengerekétől, sőt a felső kiédesedő zónában található állatfajok száma is a Földközi-tengerinek csupán negyede (2000 faj). Ennek ellenére három delfin- és két cápafaj is megtalálható itt.

Történelmi összefoglaló

Grúzia területén már a Krisztus előtti 6. században rabszolgatartó királyságok jöttek létre. Ilyen volt keleten a kaukázusi Ibéria, nyugaton pedig Kolkhisz, amelyek fontos szerepet játszottak a grúz nép kialakulásában. A két nagy királyság közötti fejedelemségek (pl. Argveti) hol ide, hol oda tartoztak (4. ábra). A görög-perzsa háborúk során mindkét hadsereg többször feldúlta, elfoglalta a területeiket. Mindenesetre az ebből az időszakból származó dokumentumok megemlékeznek a grúzok bátorságáról, hősiességéről. Később ismét független lett Ibéria és Kolkhisz tartomány is. Ezekért a területekért, az itt élő népek feletti uralomért az ókortól a középkorig nagy birodalmak (Perzsa, Római, Bizánci, Oszmán) küzdöttek.

Grúzia történelmi területei (Korai grúz államok Kr.e. 600–150 körül)(https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_Georgia_(country)

Volt egy időszak a grúz nép életében, amire különösen büszkék. I. Tamar királynő uralkodása idején, a 12–13. században nemcsak erős kézzel megszilárdította a belső hatalmát, hanem rettegésben tartotta a környező muzulmán országokat is. Ezt az időszakot tekintik Grúzia aranykorának. A 19. század végén az oroszok szerezték meg a terület feletti uralmat. 1918-ban rövid időre ugyan elnyerte függetlenségét, de 1922-ben a Szovjetunió része lett, s csak annak felbomlása után, 1991-től lehetett újra független. Grúzia ma demokratikus köztársaság. Országukat a grúzok saját nyelvükön Szakartvelo néven nevezik, de nagyon szeretnék, ha elterjedne hivatalos Georgia változat. Mivel azonban egy amerikai szövetségi államnak is ugyanez a neve, a köztudatban marad egyelőre a Grúzia elnevezés.

Az ország területi közigazgatása összetett, mivel a régiók és a főváros mellett két autonóm köztársaság, északnyugaton az 1992-ben orosz támogatással függetlenné vált, de Grúzia által el nem ismert Abházia, illetve a Grúzia részeként autonómiát kapott Adzsaria található. A harmadik különleges státuszú terület az 1991-ben elszakadt Dél-Oszétia, ahol az állandó orosz katonai jelenlét biztosítja a Grúzia által el nem ismert függetlenséget. Az elszakadási törekvések nemcsak etnikai indíttatásúak, hanem jelentős mértékben vallási okokra is visszavezethetők, az autonóm köztársaságok népességének többsége ugyanis muzulmán vallású.

 

Javasolt feladatok a cikk feldolgozásához

1.     Keress magyar utazókat, felfedezőket, akik Ázsia más tájait fedezték fel (kutatták)!

2.     Miért nevezhetik Grúziát a Kaukázus Svájcának?

3.     Milyen problémák adódtak (adódnak) Európa és Ázsia határának kijelöléséből?

4.     Sorolj fel vulkánokat a Kaukázusban! Keresd meg azokat a térképen!

5.     Honnan származik a Fekete-tenger neve? Melyek a legjellemzőbb tulajdonságai?

 

Források

Ambrus G.–Adamkó P. 2016: Inverse Everest. Csúcs a mélyben. A Földgömb, 12. pp. 26–43.

Balázs D. (szerk.) 1993: Magyar utazók lexikona. Panoráma Kiadó, Budapest, 464 p.

Barna B. 2017: Grúzia és a Kaukázus. Túrakalauz. Kornétás Kiadó, Budapest, 166 p.

Bánkuti G. 1974: Grúzia. In: Bakcsi Gy. et al. (szerk.): Szovjetunió. Panoráma Kiadó, Budapest, pp. 508–552.

Csintalan L.–Erőss Á. 2016: A nemlét három árnyalata: a Kaukázus el nem ismert államainak kialakulása és kilátásai. Földrajzi Közlemények. 140. 4. pp. 328–345.

Csüllög G.–Szabó P. 2008: Kaukázuson túli országok – Grúzia. In: Horváth G.–Probáld F.–Szabó P. (szerk.): Ázsia regionális földrajza. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, pp. 361–364.

Déchy M. 1907: Kaukázus. Kutatásaim és élményeim a kaukázusi havasokban. Athenaeum Kiadó, Budapest, 478 p.

Gönyei A. 1974: Kaukázus. In: Bakcsi Gy. et al. (szerk.): Szovjetunió. Panoráma Kiadó, Budapest, pp. 34–36.

Gulyás A.–László P. 2015: A jégfejű hegyen – A Kazbek télen. A Földgömb, 4. pp. 43–49.

Gyuricza L. 2009: A turizmus nemzetközi földrajza. Dialóg Campus Kiadó, Pécs, 320 p.

Karácsonyi D. 2008: A grúz hadiút. A Földgömb. 6. pp. 35–42.

Kern Z. 2006: „Glaciális tünemények a Kaukázusban” Százhúsz esztendővel Déchy Mór után. A Földgömb. 7. pp. 32-–37.

Kirschner P. 2015: Látvány, íz, élmény – Grúziában gördülve. A Földgömb, 4. pp. 16–29.

Nemerkényi A. et al. 2008: Délnyugat-Ázsia természeti viszonyai – a Kaukázus-vidék. In: Horváth G.–Probáld F.–Szabó P.(szerk.): Ázsia regionális földrajza. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, pp. 91–97.

Németh D. 2015: Abházia. A Kaukázus geopolitikai börtönében. A Földgömb, 4. pp. 50–55.

Székely A. 1978: Szovjetunió I. Természetföldrajz. Gondolat Kiadó, Budapest, 561 p.

Polgárdy G. 2006: Százötven éve született marosdécsei Déchy Mór. Hétszer a hóhatár felett a Kaukázusban. A Földgömb, 7. pp. 38–41.

https://en.wikipedia.org/wiki/History_of_Georgia_(country)

Három hét együttlét – kerékpáros körversenyek földrajzos szemmel

KAPUSI JÁNOS

középiskolai tanár, Debrecen

geo.bethlen@gmail.com

 

Akik a kilencvenes években – tehát jóval az internetes világ kialakulása előtt – fiatal sportrajongóként a tévére tapadva töltötték az időt, bizonyára élénken emlékeznek a Tour de France kerékpáros körverseny látványos képsoraira. Meggyőződésem szerint minimum két generáció földrajzos érdeklődését táplálták és tartották ébren azok a délutáni Tour-közvetítések – még akkor is, ha nem minden versenynap hozott valódi izgalmat. A városi (rajt és befutók) szakaszok és az elképesztő szurkolással kísért hegyi etapok egyszerűen odaragasztották a nézőt a képernyő elé, a helikopteres felvételek – a kommentátorok történeteivel kiegészítve – pedig nemcsak a kerékpársportot hozták egészen közel a tévénézőkhöz, hanem az ország tájait, szokásait, kultúráját is.

A tévénézési szokások azóta jelentősen átalakultak, de a közvetítések és a hozzájuk kapcsolódó internetes tartalmak évről évre egyre komolyabb betekintést engednek a háromhetes körversenyek (Giro d’Italia, Tour de France, Vuelta a España) életébe. Profi honlapok szolgálják ki az érdeklődőket: interaktív térképek, videók, szintrajzok, részletes itinerek mellett a karaván által meglátogatott vidékekről és településekről is bőven találni információkat, olyan mennyiségben, hogy arra akár egy komplett nyaralást is fel lehetne építeni. Ha a zászlórengetegbe burkolózó hegyi hajtűkanyarok fanatikusaira vagy a versenyt lakókocsival követő családokra, baráti társaságokra gondolunk, egyértelművé válik, hogy a versenyek hatalmas turisztikai vonzerővel bírnak, ezért az élmény bővítése – a klasszikusnak számító hegyek és városok megtartása mellett –, valamint az új nézők bevonása kiemelt szempont az útvonal kijelölésekor. A szervezőknek ezért a verseny mint brand fejlesztése mellett hatalmas felelősségük van az országimázs építésében is.

Alpesi szakasz Franciaországban a tavaszi Dauphiné Libéré versenyen  (Forrás)

A huszonegy szakasz rendszerint arányosan oszlik meg a sprintereknek kedvező sík etapok, a hullámos, kisebb hegyeket felfűző, szökésekre „kitalált” szakaszok és a végső győzelemről döntő, nehéz hegyi versenynapok között. Mivel mindhárom rendező ország (Olaszország, Franciaország, Spanyolország) nagy területű, igen változatos felszínnel, eltérő arculatú tájakkal, valamint rengeteg látványos természeti és kultúrtörténeti értékkel bír, az útvonal kijelölése talán nem tűnik annyira nagy kihívásnak, bár a szervezőknek sok más szempontot is figyelembe kell venniük – nem is beszélve arról, hogy a települések fizetnek azért, hogy bekerüljenek a programba.

A Giro d’Italia 2018-as római befutója (Forrás)

A végső vonalvezetés mindhárom körverseny esetében bizonyos sarokpontokhoz illeszkedik: a kihagyhatatlan ikonikus emelkedők mellett gyakran halad az út a tengerpart közelében, sokszor érinti az országok nagyobb településeit, földrajzi és egyéb látványosságait (pl. az olasz körön az Etna vagy a monzai versenypálya), valamint a valamilyen apropó okán nagyobb publicitásra vágyó helyszíneket. A cél pedig jellemzően a főváros (vagy a Giro esetében többször is Milánó), de az utóbbi évek hagyományai szerint a rajt és az első pár szakasz gyakran más országban (pl. Anglia, Németország, Hollandia, Dánia vagy épp az idei Girón Izrael) kerül megrendezésre, még nemzetközibbé téve a bringások és csapataik révén eleve rendkívül színes versengést. Sőt, arra is van példa bőven, amikor a verseny közepén egy-két szakasz erejéig a szomszédhoz (jó példa erre Svájc és Andorra meglátogatása) is átgurul a karaván.

Minden háromhetes körverseny egyszerre országismereti programsorozat is, ami azok számára is érdekes lehet, akiket a kerékpársport egyáltalán nem mozgat meg. (És ezt az utóbbi évtized doppingbotrányai miatt meg is lehet érteni.) Ha csak az idei francia körversenyt vesszük (lásd a térképet), a több mint 3300 kilométeres verseny szinte minden júliusi délutánra tartogatott látnivalót. A földkerülő vitorlásversenyéről ismert Vendée megyéből rajtolt a Tour. A bretagne-i szakaszokat követően az óramutató járásának megfelelő irányban előbb a legendás egynaposáról, a Párizs-Roubaix-ről ismert északkeleti régiót, majd az Alpok legendás kétezres csúcsait érintette a karaván, pazar kilátással a Mont Blanc tömbjére. Az utolsó hetet – a Rhone völgyén és a Massif Centralt övező dombvidéken átkelve – már a Pireneusok láncai között töltötték a kerekesek, egy időfutam erejéig visszatérve az Atlanti-óceán partjára. A Tourt lezáró, ünnepi hangulatú párizsi befutó pedig minden alkalommal felér egy ingyenes városnézéssel.

A Tour de France idei kiírásának útvonala (Forrás)

Természetesen három hét alatt nem lehet elvinni a versenyt az ország minden szegletébe, ezért az útvonal kijelölésénél szokássá vált az éves irányváltás (tehát valószínű, hogy az óramutató járásával ellentétes irányban teljesítik a kört) és a rotáció: az idén kihagyott vagy alig érintett vidékek – mondjuk a Vogézek vagy Marseille és Bordeaux környéke – jövőre várhatóan bekerülnek a programba. Erre nagyon jó példa a 2018-as útvonal: tavaly a düsseldorfi rajt miatt az ország északi fele akkor szinte teljesen kimaradt, idén viszont az első pihenőnapig tartó blokk rendezési jogát az északi régiók kapták meg.

A bevezetőben említett generációs hatás esetemben egyértelmű: gyerekként a Tour de France közvetítéseiben láthattam először a bretagne-i és normandiai partok sziklatornyait, az árapálysíkságból kiemelkedő Mont-Saint-Michelt, a völgyzáró gátak, tavak és síközpontok között kígyózó alpesi szerpentineket, a Mont Blanc-t, a holdkopár Mont Ventoux-t, a Loire-völgy kastélyait, a francia Riviérát, a Verdon-kanyont, a Rhone deltavidékét, Korzikát és számtalan olyan helyet, amelyek megismerésére nem feltétlenül lett volna lehetőségem más forrásokból, például órákról vagy könyvekből. (De ugyanígy említhetném a Mezeta kopárságát, Olaszország műemlékvárosait vagy épp Vallónia bányászmúltat őrző vidékeit.) Gyakran inkább a kulisszák miatt néztem a versenyt, különösen a második és harmadik héten, amikor megjöttek a hegyek.

Ligetek közt kígyózó karaván a Vuelta egyik tavalyi szakaszán Andalúziában

Ligetek közt kígyózó karaván a Vuelta egyik tavalyi szakaszán Andalúziában (Forrás)

Utólag azt mondhatom, hogy szemléletformáló volt a versenyek kontextusában „tanulni” ezeknek az országoknak földrajzáról és történelméről, nagyon sok ismeretet tudtam a kerékpárversenyeken keresztül megszerzett emlékekhez kötni. A versenyeket a mai napig követem, immár tanárszemmel is, de a tanítási órákba integrálni őket rendkívül nehéz, talán csak egy-egy fotó vagy térkép erejéig van rá lehetőség. A körversenyekkel foglalkozó internetes oldalakon, képgalériákban viszont fotók százai közül válogathatunk. Bizonyos témakörökhöz – ilyenek a felszínformák, a földrajzi övezetesség vagy a regionális földrajzi vonatkozások – könnyen találunk használható, igen látványos képanyagot, de akár a célnyelvi civilizáció tanításához is adhat némi pluszt a versenyek hátterének megismerése.

 A világbajnokság mezőnye Bergen utcáin 2017 szeptemberében (Forrás)

Természetesen a három nagy körverseny mellett számos egyéb kerékpáros program is rendszeresen képernyőre kerül, ilyenek a tavaszi egynaposok, a kisebb körversenyek (pl. lengyel, katalán, baszk, svájci), az őszi országúti világbajnokság (tavaly Bergen, idén Innsbruck és környéke), nem is beszélve az Európán kívüli világrészek, például Kalifornia, Katar vagy Ausztrália versenyeiről. Sőt, idén újra a képernyőre kerültek a Tour de Hongrie magyar kerékpáros körverseny szakaszai (az Eurosport jóvoltából a külföldi nézők számára is elérhetővé vált a verseny), a verseny weboldalára pedig számos video és képgaléria került fel nemcsak a bringásokról, hanem az érintett települések turisztikai adottságairól is. A közvetítések, az összefoglalók és a kibővített tartalmak pedig – akárcsak a nagy versenyek esetében – hozzájárulnak hazánk tájainak, értékeinek népszerűsítéséhez.

Tanárként egyik fő ellenségünk az idő, de ezeknek az eseményeknek a földrajzi aspektusait is felhasználhatjuk – ha másra nem is, saját tudásunk bővítésére.

A három nagy körverseny útvonala térképeken: Giro Tour Vuelta

Néhány érdekesebb képgaléria a Giro d’Italiáról itt és itt, a svájci körversenyről, a tavalyi norvégiai Arctic Race-ről, az Abu Dhabi és a Dubai Tourról.

Bükkszentkeresztre ér a mezőny a Tour de Hongrie 4. szakaszán 2018. augusztus 18-án (a szerző felvétele)

Fogva tart, mint Kalypso Odüsszeuszt – Haníai benyomások

MAKÁDI MARIANN

ELTE TTK Földrajz szakmódszertani csoport

makadim@caesar.elte.hu

 

Kréta hamar elvarázsolja az oda érkezőt még akkor is, ha csupán rövid időt tölt a szigeten. Hanía a második legjelentősebb városa, amely már a mínoszi királyságok idején (Kr. e. 2700–1420 között) is gazdag volt (Homérosz Kydonia néven említi az Odüsszeiában). Későbbi sorsa meglehetősen hányattatott volt, tartozott görög, arab, bizánci, velencei és török fennhatóság alá is. Ennek emléke a sajátos hangulatú óvárosa és a velencei idők képét őrző kikötő. Az évezredes mészkőfal-maradványok, a színes házak, a szűk és girbegurba utcák, árnyas tavernák között sétálva arra a kérdésre keresem a választ, miből élnek ma a krétaiak.

Hanía nemzetközi repülőtere a kopár környezetben (fotó: szerző)

A repülőnk alatt terpeszkedő hihetetlen kékség után váratlanul ér a kopárság, amikor landolunk Kréta szigetén. Északi szélesség 35° 31′; keleti hosszúság 24° 01′– Hanía (Chania), a 260 km hosszú és 15–60 km széles Nyugat-Kréta északi partján… Felrémlik az utazás előtt látott Google Maps műholdfelvétele, ami zegzugos, nyüzsgő várost ígért. Hamarosan szembesülök vele, hogy valóban az is. Az egykori (1847–1972 között) krétai főváros 92 900 főnyi lakossága (becsült, 2018) és az évente ideérkező több mint 1 millió turista (2017) tömege hömpölyög az óváros sikátorszerű utcáiban és a velencei időkben kiépült kikötőben a mellbevágó hőségben. A görög szigetek lakói számára az 1970-es évek óta egyre meghatározóbb jelentősége van a turizmusnak. Azonban Kréta egyike azon szigeteknek, amelyek a turizmus nélkül is képesek az önellátásra. Az egy főre eső jövedelem magasabb a görögországi átlagnál (17 400 USD, 2017), és a munkanélküliség is mindössze egyhatod része az országosnak (4%). Tény azonban, hogy a krétaiak megélhetéséhez a külföldön dolgozó vendégmunkások hazautalásai is hozzájárulnak.

Hanía óvárosának színes kikötőnegyede (fotó: szerző)

A város gyomrában

Az adatok azt mutatják, hogy Európában a krétai lakosok számíthatnak a legmagasabb életkorra. Hogyan csinálják? Mondhatjuk, a magyarázat alapvetően a konyhájukban rejlik. Keressük fel hát a haníai Agorát, a fedett piacot!  Noha a belvárosban, de az óvároson kívül áll a marseille-i piac mintájára tervezett kereszt alaprajzú épület, az csak a 20. század eleje óta szolgál. A piac a turisták egyik kedvencévé vált, mert itt minden eredeti, jellegzetes krétai: helyi termékeket árulnak helybéli kereskedők. A magyar szemnek nem szokatlan a piacon a dinnye-, uborka- és paradicsomhegyek, az ínycsiklandó szőlőfürtök látványa. Ezek a zöldségfélék és gyümölcsök ott vannak minden krétai ház körül, még a tengerparti üdülőövezetben is. A narancs, a citrom, a lime, az avokádó és a kivi esetében csak a nagy mennyiség szokatlan, azonban az olajbogyó és a feldolgozott olívatermékek tömege lenyűgöző még akkor is, ha tudjuk, a sok napsütés és a magas páratartalom igen kedvező e tipikus mediterrán mezőgazdasági termények számára.

Olívabogyó, sajtok és csomagolt édességek a haníai Agorán (fotó: szerző)

A magyar tudatban a narancs és a banán összekapcsolódik mint déligyümölcsök, banán azonban itt kevés van. A trópusi eredetű gyümölcs behozatalát korlátozzák a görög hatóságok a hazai mezőgazdasági termelés védelme érdekében. A belső fogyasztópiac igényeit a sziget délnyugati és délkeleti részén (Paleochora és Ierapetra környékén) üvegházakban termesztett banánnal elégítik ki. Vegyél krétai sajtot!, Olíva minden formában, Családi termékek – kínálják az árut a feliratok. A tejtermékek, főként a speciális juh- és kecskesajtok (mizithra, anthotyros, kefalotyri stb.) szintén a kis családi gazdaságokból kerülnek a piacra, de hűtőkonténerekben hajóval a kontinens távolabbi részeire is eljutnak. A környékbeli halászok által fogott halzsákmány főként nagy hordókban, sóágyban pihen. Az Agora kis éttermeiben, kifőzdéiben megkóstolhatók a friss zöldségekből, gyümölcsökből, sajtokból, birkahúsból és halakból készült jellegzetes ételek, pl. a chaniatiko burek (cukkini-burgonya), a sült stamnagathi (hagymás-tojásos fűszerű zöldségféle hússzeletekkel), és a mézes, fűszeres édességek (pl. a baklava, az édeskömény pite), a sajttal vagy kecskehússal töltött kreatotourta és a mézes-fahéjas túróval töltött briósszerű kalitsounia).

Reggelente halászok javítják hálóikat a kikötőben (fotó: szerző)

Kréta zöld aranya

A mediterrán táj elképzelhetetlen az olajfaligetek és a párhuzamos sorokba rendezett, ezüstösen fénylő lombú olívaültetvények látványa nélkül. Csakhogy utazás közben ritkán tűnik fel, hogy inkább a tenger közelében, alacsony (300 m alatti) tengerszint feletti magasságban jellemzőek, a magasabb, belső tájakon megritkulnak. A 7–15 méter közötti magasságú olajfák a 15–20 0C-os évi átlaghőmérsékleten érzik igazán jól magukat. A nagy évi hőingást és a fagyot nem viselik, de igénylik a hosszú téli pihenési időszakot. Lombjukat azonban ekkor sem hullajtják le. Az olajfa (Olea europaea) az ókor óta ismert és kedvelt fa, amely az északi félgömb 30–45és a keleti félgömb 15–41között őshonos. Valószínűleg Kréta szigetén kezdték termeszteni Kr. e. 3500 körül. A mitológia szerint viszont Athén városa az őshazája, ahol az első fát Pallasz Athéné ültette az Akropoliszon. (Megjegyzendő, hogy sok helyen vegyül már közé az agresszíven terjeszkedő, tájidegen eukaliptusz.)

Olajfaültetvény a Fehér-hegység északi oldalán Agia Marina közelében (fotó: szerző)

A júniusban utazó turista inkább csak a girbegurba törzsű, korosabb fákra csodálkozik rá, mert ilyenkor a kicsi, halványzöld termések megbújnak a levelek között. Ám ahogy növekszik a termés, úgy változik a színe, előbb rózsaszín, majd egyre sötétebb lesz, csaknem fekete. Természetesen az érés során nem a színváltozás a lényeg, hanem az olajtartalom növekedése. Az olajbogyó elnevezés megtévesztő, hiszen az nem bogyó, hanem csonthéjas gyümölcs. Viszont gyümölcsként nem nagyon gondolunk rá, mert nem édes, hanem kesernyés, így csak sós lében való pácolás után fogyasztható. Az ősz végi-tél eleji szüretkor a gyümölcsöket hosszú fogú fésűhöz hasonló szerszámmal gereblyézik le az ágakról a fák alá terített hálókra. Ma már rázógépeket is használnak a nagyobb gazdaságokban.

Az olajfák sok száz évig is élhetnek. Egy-egy idősebb, görcsös törzsű példány a ligetek büszkesége (fotó: szerző)

A krétai falvakban máig megmaradtak a hagyományos olajprések. Ide hordják a betakarított termést, hogy kinyerjék belőle a zöld aranynak is nevezett olívaolajat. 5 kg bogyóból átlagosan 1 liter olajat sajtolnak ki. Amikor az üzletek polcain nézegetjük a szögletes olajosüvegeket, eltűnődünk azon, mi lehet közöttük a különbség, és miért oly eltérő az áruk. Az olaj színének különbsége feltűnő, de ha leemeljük az üvegeket és megmozgatjuk bennük az olajat, azt is érzékeljük, hogy az egyik hígabban folyik, a másik maradandóbb gyűrűt hagy a palack falán. Ez a feldolgozottságuk módjával és mértékével függ össze. A legdrágább a zöldessárga extra szűz olívaolaj, amit frissen (a szüret után 24 órán belül) hideg sajtolással nyernek. Mivel semmi adalékanyagot nem tesznek hozzá és a hőmérsékletét sem változtatják, megtartja összes vitamin- és tápértékét, megőrzi a bogyók jellegzetes, gyümölcsös illatát. A szűz olívaolaj préselését a bogyók erjedésének megindulása után (ami már másnap bekövetkezhet) végzik ugyancsak mechanikai erővel, többnyire már gépesítve, akár zárt gyártástechnológiai folyamatban. A bogyók és a levelek elválasztása során nemcsak szűrőket, hanem vizet is használnak. A még gyengébb minőségű, hígabb, savasabb, gyengébb tápértékű finomítványokat (lampante olajokat) egyszerűen olívaolajnak nevezve forgalmazzák. Aszétzúzott és kipréselt termésmaradékot (az olívatörkölyt) is hasznosítják. Kilúgozóüzemek veszik áta termelőktől, ahol vegyi eljárással nyerik ki belőle a maradék olajat, amit kis százalékban szűz olajokkal vegyítenek. Ez a termék az „olívapogácsa-olaj” (sansa). Hazánkbansokszor – megtévesztően – olívaolajként árusítják, pedig ez csak erősen meggyötört olívamaradék.

Sokan úgy tartják, hogy a krétai magas élettartam legfőbb oka a magas olívaolaj-fogyasztás (28 liter/fő/év), ami az Európában legmagasabb görög átlagot (24 liter/fő/év) is meghaladja. Eszenciális telítetlen zsírsav- és antioxidáns-tartalma csökkenti a szív- és érrendszeri betegségek kockázatát, mérsékeli a vér koleszterinszintjét, hogy csak a legfőbb jótékony hatásait emeljük ki.

Olajfasor egy kávézó teraszán Haníaban (fotó: szerző)

A hegy leve

A tikkasztó nyári hőségben minden turista ivóvizes palackkal a kezében közlekedik. Ám a helybelieknél nem igen látható. Ők inkább beülnek a tengerparti sétányon vagy az óvárosi sikátorokban az árnyas, tradicionális tavernákba egy frissen facsart narancslére, egy pohár borra, egy kupica rakira vagy épp jeges kávéra. Itt a borfogyasztás része a mindennapoknak, a hűsölés és a beszélgetések kelléke. Meglehetősen nagy múltra tekint vissza, ahogy erről a Vathipetro környékén talált 3500 éves prés és a Kr. e. 5. századi gortyni törvénykönyv szőlőtermesztésre vonatkozó részletei is utalnak. Kréta Európa egyik legrégibb szőlőtermő vidéke. Igaz, a szőlőtermesztés és a bortermelés igazán a sziget velencei fennhatóság alá kerülésével lendült fel, ekkor fontos exportcikké vált (a 17. század második felében évente 60 000 hordó bort adtak el a városban). A török megszállás azonban évszázadokra visszavetette ezt a gazdasági ágat, csak az 1970-es évektől sikerült talpra állítani. A kiváló bortermelő területek a sziget északi részén húzódnak, az Égei-tenger felől fújó hűvösebb szelek ideális éghajlati körülményeket teremtenek a szőlő számára. A dél felé eső Líbiai-tenger meleg szeleitől a hegyvonulatok és az olajfaligetek védelmezik a tőkéket.

S amióta szőlőtermesztés van, azóta raki is van. A régészeti leletek szerint már a mínoszi kultúra idején is ismerték ezt a krétai törkölypálintát, készítési módja azóta is változatlan, apáról fiúra öröklődik.  Az október közepe és november vége közötti szüretet követően a szőlőlé kipréselése után maradt szőlőhéjat és magot hat héten át erjesztik nagy hordókban. Az erjedt cefre lepárlásából nyert színtelen ital alkoholtartalma 37–60% közötti. Ott van minden étkezőasztalon, a családi üzemeltetésű vendéglátóhelyeken pedig főként étkezés után kínálják üvegkancsóból kis poharakba.

Étterem bejáratánál kínálják a rakit a lepárló és a szőlőprés társaságában (fotó: szerző)

Az eperfa selyme

Hanía utcáin éppúgy, mint a kisebb tengerparti üdülőfalvakban lépten-nyomon nagy koronájú eperfákra (Morus alba) leszünk figyelmesek. Igen, arról van szó, amelyik „feketén bólingat” Arany János költeményében, s ekképp egy letűnt kor emlékeként gondolunk rá. Ezt erősíti, amikor a haníai néprajzi múzeumban látjuk a selyemhernyógubókat az eperfákon, és megismerhetjük, hogyan jutott régen a parasztember a selyemszálhoz. Ám Krétán a selyemhernyótenyésztés nem csupán a múlt (mint ahogyan Franciaországban és Spanyolországban sem). Az Európai Unió támogatja, méghozzá mennyiségi korlátozás nélkül, ami melléktevékenységet és jelentős jövedelemkiegészítést jelenthet a családok számára. Legalább 20 kg hernyógubót kell a tenyésztőknek előállítaniuk ahhoz, hogy részesüljenek a Mezőgazdasági Intervenciós és Kifizetési Ügynökség (APIA) támogatásából. Azonban ehhez eperfákat kell telepíteniük, hiszen levele a selyemlepke (Bombyx mori) hernyóinak legfőbb tápláléka. 1 kg gubó előállításához – még a magas tápértékű levelek esetében is – minimum 15 kg levél elfogyasztása szükséges. A petékből május elején kiszabaduló hernyók rövid lárvaéletük során habzsolják az eperfaleveleket, majd bebábozódnak. Miután a báb elkészítette gubóját, a tenyésztők forró gőzben elpusztítják. A gubószálakat összeragasztó anyagot forró vízben feloldják, és a finom szálakat legombolyítják a gubóról. Több selyemszál összesodrásával kapják az értékes selyemfonalat.

Selyemhernyógubók a haníai néprajzi múzeum kiállításán (fotó: szerző)