KARANCSI ZOLTÁN
SZTE JGYPK Földrajzi és Ökoturisztikai Tanszék
karancsi@jgypk.u-szeged.hu
| A cikk a GeoMetodika 2018. évi 3. számában megjelent tanulmány részletesebb változata, amelyet három részletben adunk közre.
Benyomások Grúziából Szvánföldet elhagyva a Rioni alföldjén, a Likhisz-hegységen, majd számos völgymedencén keresztül tartó hosszú utazás után érkeztünk meg az ország fővárosába, Tbiliszibe. Folyója a Kura, az országban a leghosszabb, amely Anatólia hegyeitől a Kaszpi-tengerig mintegy 1500 km hosszan kanyarog. A mai város területét a 6. századig erdő borította, ahová solymával rendszeresen járt vadászni az akkori király, Vahtang Gorgasz. Az egyik alkalommal a király madara, miután elkapott egy fácánt, még a levegőben megszédült és lezuhant. Hosszas keresés után a király egy hőforrásban találta meg elpusztult madarát. A tragikus esemény emlékére kiirtatta az egész erdőt, és a helyén megalapította Tbiliszit, amelynek neve a grúz „tpili” szóból ered, ami „meleg helyet” jelent, utalva a településen található számos hőforrásra. Ezekre fürdők települtek, amelyek fontos szerepet töltöttek be a város életében. A város, amely csak 1801-ben került orosz fennhatóság alá, különböző kultúrájú (grúz, örmény, orosz, azeri, török, német, perzsa, francia) lakosságának köszönhetően az első világháború végéig jelentős kulturális és kereskedelmi kapocs maradt Oroszország és Nyugat-Európa, valamint a Közel-Kelet között.  A mai város építészetileg meglehetősen eklektikus. Hagyományos épületeik lapos tetejű, keleties jellegű, többnyire domboldalra épült házak voltak nagyméretű fa erkélyekkel. Ezek fecskefészekszerűen követték egymást úgy, hogy az alsó épület teteje a felső udvara volt. Tbiliszi legősibb épülete a várostól délre magasodó hegytetőn megépített 4. századi vár maradványa (Narikala). A középkori keresztény templomok, valamint a 19–20. század elején épült lakóépületek mellett a 21. század építészete is képviselteti magát.  A belváros központjában kialakított Rike-parkban két formabontó, cső alakú fémépület hívja fel magára a figyelmet. Ezek a korábbi elnök, Szakaasvili idejében épültek, de az elnök távozása után a belső munkálatok félbeszakadtak, így a tervezett posztmodern színház és kiállítócsarnok máig befejezetlen maradt. A Kura felett átívelő Béke híd Michelle De Lucchi olasz építész tervei alapján készült. A tervek nem igazán nyerték el mindenki tetszését, még tüntetés is volt a túl modern híd megvalósulása ellen, ennek ellenére megépítették, és 2010-ben átadták. Azóta – csakúgy, mint a párizsi Eiffel-torony esetében – megváltozott az emberek véleménye, sőt a város jelképévé vált az extravagáns híd.  Mindezek mellett a modern építészeti megoldásokat képviselik a városban egyre nagyobb számban megjelenő különleges formájú felhőkarcolók is. A város egyik legmonumentálisabb látnivalója a Szentháromság-székesegyház, a 2004-ben felszentelt templom a grúz ortodox egyház főtemploma. Építése során hatalmas felháborodást keltett, hogy helyén egy ősi örmény temetőt dózeroltak el.  A város felett a Grúz Anyácska (Kartvisz Deda) hatalmas alumínium szobra látható, amit 1958-ban állítottak fel Tbiliszi megalapításának 1500. évfordulója alkalmából. A mosolygó női alak egyben a grúz néplélek megtestesítője is, aki bal kezével bort kínál a baráti szándékkal közeledőknek, míg a jobb kezében lévő karddal lesújt Grúzia ellenségeire. A fővárosban megkóstoltuk a híres nemzeti ételt, a hacsapurit. Ez egy tésztaféleség (hasonló a lángosunkhoz), amibe nemcsak belesütnek, belegöngyölnek sajtot, hanem meg is szórják reszelt sajttal, esetleg túrós sajttal töltik meg. Persze számos recept létezik a kb. tízféle hacsapuri elkészítésére. Találkoztunk egy különleges csemegével is a város bazársorán. A csurcselát talán mustkolbászként fordíthatnánk, de sokan egyszerűen csak grúz snickersként emlegetik. Leginkább szőlőszüret idején must és liszt sűrű főzetéből készítik azt a szirupot, amibe cérnára fűzött olajos magvakat (leginkább mogyorót és diót) mártogatnak, majd ezeket a „kolbászkákat” kiszárítják, amit azután feldarabolva fogyasztanak.  Tbilisziből indul a híres grúz hadiút, a Kaukázus hegyláncait átszelő egyetlen biztonságosan járható útvonal, amely összeköttetést teremt a Kaukázuson túli népekkel. A közel 200 km-es út egyik végén Tbiliszi található, a másikon Vlagyikavkaz, az Oroszországhoz tartozó Észak-Oszétia fővárosa (jelentése: „urald a Kaukázust”). A grúz hadiútról a Kr.e. 1. században már Sztrabón, görög földrajztudós is megjegyzi Ibériáról szóló útirajzában, hogy az út nehéz és veszélyes. Valójában akkor lett hadiút, amikor a 19. században az orosz katonák észak felől kiépítették. 1861-ben fejezték be, ezután kerültek orosz fennhatóság alá a Kaukázustól délre eső területek. A hadiút elnevezés sem véletlen, hiszen ezek nem annyira kereskedelmi utak, mint inkább mindig is a hadak vonulásának útvonalai voltak. A vad sztyeppei nomádok itt törtek be, hogy megrengessék a grúz keresztény civilizációt. A valódi kereskedő-karavánok a meredek, omlásveszélyes, és különféle bandák által uralt utak helyett inkább a biztonságosabb Kaszpi-tenger melletti parti utat választották. Tbiliszitől 23 kilométerre északra, a Kura és az Aragvi folyók összefolyásánál épült az ősi főváros Mcheta, amely Kr. e. 3. századtól a Kr. u. 5. századig az Ibériai Királyság, majd 800 éven keresztül a Grúz birodalom fővárosa is volt.  A várossal szemben az Aragvi túloldalán lévő hegygerinc csúcsán áll Grúzia legszentebb helye, a Szent Kereszt-kolostor (Jvari). Itt a hegyormon állíttatta fel Szent Nino az első keresztet, amit szőlővesszőkből saját hajával kötött össze, miután egy látomásban Szűz Mária erre kérte. A grúz kereszt vízszintes szárai ezért lefelé mutatnak és a nyíl formát mutató kereszt az ég, vagyis Isten felé mutat. Ekkor (337-ben) vette fel a kereszténységet Nana királynő, majd férje, III. Mirian ibériai király, és innentől lett Örményország után másodikként Grúzia is keresztény ország. A negyedik század végén egy kis fatemplomot emeltek a kereszt mellé, majd a 6. században épült meg kőből a ma is látható kereszt alapú kolostor.  Bár az ókorban Mcheta a térség egyik legnagyobb városa volt, mára egy csöndes múzeumvárossá vált, amelynek legfőbb látnivalója legősibb temploma, a Szvetichoveli-székesegyház. Ez a grúz ortodox egyház központja, az ország második legnagyobb egyházi épülete. A székesegyház helyén épült Grúzia első temploma. Neve (szvetichoveli = teremtő pillér) a legendák szerint onnan származik, hogy amikor az első keresztény király elhatározta egy templom építését a palota kertjébe, a mesterek sehogy sem bírták megmozdítani azt a hatalmas gerendát, amit fő tartópillérnek szántak. Ekkor Szent Nino egész éjszaka imádkozott, mire egy alak a mennyből segített, és reggelre mindenki nagy meglepetésére állt a hatalmas gerenda. Több mint 100 évvel később ennek a fatemplomnak a helyén épült a mai székesegyház. A korábbi templomból megmaradt pillért Szent Nino életéből vett jelenetekkel díszítették, hogy a szent áldásos tevékenységét felelevenítsék, így a székesegyház is örökölte elődje nevét, a pillért pedig az „élet pillérjeként” emlegetik. A katedrálist a 18. században falakkal és bástyákkal erősítették meg. A Székesegyház és a Szent Kereszt-kolostor 1994 óta kulturális világörökség. Tovább utazva a hadi úton Ananuri 17. században épült erődtemplománál álltunk meg. Az erőd fekvése igazán festői, amióta (1986) az Aragvi visszaduzzasztott víztározója, a „Zsinvali-tenger” veszi körül. Templomának falán a kereszt mellett gyakori motívumként jelenik meg a faragott szőlőfürt is, ami jól mutatja a szőlő- és borkultúra jelentőségét Grúziában.  Ananuri után a hadiút tovább emelkedik. Mielőtt elértük volna a csúcsot, a meredek völgyoldalt tagoló hatalmas méretű, folyamatosan fejlődő eróziós árkok látványa kápráztatott el bennünket. Ezen folyamatok megindításában jelentős szerepe van a hagyományos gazdálkodásnak, ami ebben a régióban a legeltető állattenyésztést jelenti. Az állatok a meredek völgyoldal legelőit járva patáikkal felszaggatják a gyepet (taposás erózió), amely így nem tudja megvédeni az alatta lévő talajt, vagyis a csapadék lemossa, erodálja, egyre mélyebb barázdákat, majd árkokat, végül eróziós völgyeket létrehozva. A lehordott üledék a lejtő alján hatalmas legyező alakú törmelékkúpokban halmozódik fel. Ez a folyamat a völgyoldalban lévő településeket is veszélyezteti.  A csúcson kis oszét falu, Gudauri található, amely mára az ország egyik legjelentősebb síközpontjává fejlődött. Felkapaszkodva egy mellékgerincre lenyűgöző kilátás nyílt a völgyre, a gerinc túloldalán pedig az Aragvi forrásvidéke, és a kevésbé forgalmas hadiút tűnt a szemünk elé. Visszafelé egy nyáját terelő lovas birkapásztor keresztezte utunkat.   Amikor másnap továbbindultunk, először lefelé vezetett az út, majd ismét emelkedni kezdett, egészen a Kereszt-hágóig. Mielőtt elértük volna a hágót, megálltunk egy kilátónál, amelyet az orosz–grúz barátságról neveztek el, de valahogy nagyon idegennek tűnt ebben a különlegesen szép természeti környezetben. Alkotója (Zurab Cereteli) színes mozaikokon mutatja be a szovjet tudomány fejlődését. A 35 éves alkotás letöredezett szegélye, hiányzó, repedezett mozaik darabjai jelzik az idő múlását.  A kilátóról kitekintve a patak méretű Aragvi völgyét láthattuk. A 2379 méter magasságban lévő Kereszt-hágó nevét a csúcson álló kereszt után kapta. A hágó a Nagy-Kaukázus legalacsonyabb hágója, de még így is magasabb az ismert európai hágóknál (Szent Gotthárd-hágó 2112 m, Simplon-hágó 2009 m). A hágó járhatóságát az teszi lehetővé, hogy az észak felé futó Terek-folyó völgye a Magas-Kaukázus gerincvonalán keresztül hátravágódott dél felé az Aragvi-folyó vízgyűjtőjének rovására, ezért a két folyó völgyfője nem a 3000-5000 méteres csúcsoknál, hanem a 2379 méteres Kereszt-hágónál találkozik. A hágó után az út legszebb szakasza tárult elénk. A Terek-folyó keskeny völgyét hatalmas bércek övezik, közöttük is legmagasabb a Kazbek (5047 m), melynek oldalát gleccserek borítják. Ez a vidék korábban pusztító lavináiról volt híres, de mára zárt alagutak és galériák épültek az utak védelmére. A terület aktivitását mutatják a mélyből feltörő, ásványokban gazdag forróvizes források, amelyek közelében édesvízimészkő-teraszok képződnek. Változatos színüket a vízből kiváló fémionoknak (vas, mangán) köszönhetik.  Kazbegi településen ismét terepjárókba szálltunk, hogy feljuthassunk a 2170 méter magasságban a 13–14. században épült Gergeti Szentháromság kolostorhoz. Az andezitből emelt templom egyike a középkori grúz templomépítészet remekeinek.  A kolostortól legszebb a hóborította Kazbek vulkán látványa, amely még a jégkorszakban is aktív volt. Nem csoda, hogy a legendák szerint a „grúz Prométeuszt”, aki felelős a tűz elrablásáért, a Kazbekhez láncolták. A fenséges látványban azonban nem mindenki gyönyörködhet, ugyanis gyakran borítják felhők a vulkánt. Nekünk szerencsénk volt, két órás felhők mögötti bujkálás után a szégyenlős Kazbek – ha rövid időre is – de megmutatta magát. A hadiút utolsó állomása az orosz határ melletti Gveleti-vízesés volt, amely egy különleges mikroklímájú, buja vegetációval borított völgyben található.  Visszatérve a fővárosba a következő utunk Kelet-Grúziába, Kahétiába vezetett. Ezt a festői tájat joggal nevezik Grúzia gyöngyének. Éghajlati és talajviszonyai miatt mezőgazdasági, elsősorban szőlőtermő-bortermelő vidék. A szőlőskertek legnagyobb része az Alaszani-folyó völgyében található. A tudósok szerint Grúzia a szőlő egyik őshazája, régészeti kutatások bebizonyították, hogy a szőlőtermesztést, borászatot már Kr.e. 5-4. évezredben is ismerték itt. Jelenleg 400 szőlőfajtát tartanak számon Grúziában, s a legjobbak éppen itt az Alaszani völgyében teremnek. Szinte nem volt olyan ásatás, ahol ne találtak volna földbe ásott hatalmas bortároló edényeket (kvevriket). A korai szőlőtermesztést, borászatot nyelvészeti kutatások is megerősítik, ugyanis a bor grúz elnevezése (gvino) rokon a latin vinummal. Az ezeréves grúz templomok gyakori díszítő motívuma a szőlőlevél és a szőlőfürt, de a grúz abc betűi is a tekergős szőlőszárakat, kacsokat utánozzák. Természetesen mi is megkóstoltuk a csodálatos grúz borokat, először egy családnál vendégeskedtünk, majd egy nagyüzemi borászat borkóstolóján vettünk részt. Egyik helyben sem csalódtunk.
A térség központja Szignahi városa, ahonnan feltárul előttünk az Alaszani-folyó völgye, azon túl pedig a távolban a Nagy-Kaukázus hófedte bércei. A várost a szerelem városának is nevezik mert állítólag hangulatos macskaköves utcáin sokan esnek szerelembe. Itt találjuk Grúzia egyik legfontosabb zarándokhelyét, a Bodbei-kolostort, ahol Szent Nino sírja található.  Utolsó megállónk Grúzia legrégibb városa, a Kura folyó sziklás partjába vájt Upliszcihe barlangváros, amelynek első barlangépületei a Kr. e. 2. évezredben készültek. A település nevének jelentése: „az Úr erődítménye” A település fénykorát a Kr. e. 6. század és a Kr. sz. 1. század közé teszik, amikor is 20 000 ember lakott itt. Volt királyi székhely, és a selyemút részeként fontos kereskedelmi központ is. A 12. században veszített fontosságából, majd a következő században, miután a mongolok kifosztották, véglegesen elvesztette jelentőségét, végül az 1920-as földrengés a város nagy részét elpusztította. A település feltárását csak az 1960-as években kezdték el.  Mindezek alapján látható, hogy Grúzia sok szempontból különleges ország, nagyon sok élményt tartogat az ideérkező turisták számára. A természet sok helyen még szinte érintetlen, de a turizmus fejlődésével ez bizonyosan meg fog változni. A vendégszerető grúz nép mindent megtesz azért, hogy valóban úgy érezzük, hogy egy gazdag kultúrájú földi paradicsomban járunk. Akkor hát irány Grúzia! Javasolt feladatok a cikk feldolgozásához
|